Horváth Mária

c. könyvből:

Néhány magán jellegű kérdéssel ostromoltam még Égi Édesanyámat... Elmerült imádságom után a Szent Szűz a következő tanítással gazdagította lelkemet:

“Örömest dicsekszem tehát gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjék bennem.” /2 Kor. 12/

Nehéz másokkal eggyéválni, őket elfogadni olyan módon, hogy ne váljunk eggyé a rosszal, különösen a mai világban.

Az életemben sokszor kellett meghúznom a határvonalat a jó és rossz között, és amikor nem sikerült, annak megittam a levét. Hányszor, de hányszor óvott meg a Gondviselő Isten azért, mert látta szívem őszinte törekvéseit! Hálát adhatok Istennek a tévedésekért is, mert általuk nagy tapasztalatokra tehettem szert. Meggyőződésem, hogy tapasztalataim nélkül nem tudnám megírni ezt a könyvet. Valóban beigazolódott számomra, hogy: “...akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.” /Róm. 8,28/

Hogyan teljesedett ez be az én életemben? Szeretnék erre néhány sorban válaszolni:

Amikor kislányomat vártam, nagyon rossz állapotban voltam. Mivel rendellenes terhességem volt – melyről már előzőleg írtam – különös elővigyázatosságot igényeltem. Egyik ismerősünk ajánlott valakit, aki injekciókat adott nekem. A beszélgetés alatt tudtam meg, hogy protestáns vallású. Később kiderült, hogy hitét nem gyakorolja, egyházától elszakadt, s hogy rokonszenvezik a hindu vallással. Lelkiségünkben számunkra a nagy vallások mind tiszteletreméltóak, akikkel megtalálhatjuk az igazság közös magjait - különösen a monoteista, az egy Istent hívőkkel – nekünk azonban komolyan meg kell őriznünk keresztény identitásunkat.

A beszélgetések alatt arra is fény derült, hogy ez a fiatalasszony éppen válás előtt állt, és több gyermeke van. Úgy éreztem, hogy nekem is segítenem kellene rajta. Bár elidegenedett a kereszténységtől, egyszer-egyszer mégis eljött velem a katolikus szentmisére. Láthatóan azonban ezt csak a kedvemért tette, és nem is érezte ott jól magát, ezért aztán többé nem invitáltam. Szerettem volna a vitatkozásokat elkerülni, hiszen végtelen segítőkészségében igazán mindent megtett értem: nem akartam hálátlan lenni iránta. Fáradságáért nem kért semmiféle anyagi ellenszolgáltatást.

Egy idő után sajnos észre kellett vennem, hogy nagyon örülne, ha én elfogadnám az ő elképzeléseit, hitét, s csatlakoznék közösségéhez. Elszomorodtam, mert tudtam, hogy ez lehetetlen, és így bánatot kell okoznom neki. Attól is féltem, hogy nemleges válaszom szakadást idéz elő barátságunkban... Volt már ugyanis hasonló esetem, mely egy családunkhoz fűződő, ősrégi barátságom megszakadásához vezetett. Az eset olyan fájdalmasan érintett, hogy később véleményemet tartózkodóbban fogalmaztam meg. Időközben ezt a kedves nőt is megszerettem, és ilyenkor különösen nehéz kimondanunk azt, ami esetleg egy kapcsolat halálához vezethet.

Egyik alkalommal kifejtette, hogy úgy látja, egy kissé merev vagyok, hogy engem nagyon behatárol az Egyház, s jó lenne ebből végre megszabadulnom, ahogyan ő megszabadult a sajátjából. Mondtam, én másként érzem, számomra az Egyház kötelékébe tartozni nem jelent korlátozottságot, hanem szabadságot, mivelhogy én határoztam így. Idéztem a Szentírást: “Az igazság szabaddá tesz titeket”, és hozzáfűztem, hogy én hiszek ebben az igazságban. Elmondtam az Evangéliumból azt a részt, amikor Jézus Péterre építi Egyházát, s ennek értelmét is megpróbáltam jól megvilágítani. Õ akkor azt válaszolta, hogy beképzelt vagyok, mert azt Jézus alázatosságánál fogva sosem állította magáról, hogy Õ Megváltó, s hogy Õ csak próféta volt.

Ennél a témánál féltem attól, hogy élessé válok, ezért egy pillanatig imádkoztam magamban. Úgy érzem, szelíden tudtam válaszolni:

– Nem, Ő nemcsak próféta. Jézus mindnyájunk Megváltója, Isten egyszülött Fia, és Ő váltott meg bűneinktől. De Jézus minden vallás követőinek Megváltója, és mindenkit szeret. Ezért kérlek, ne vitatkozzunk ezen, hiszen Ő a Szeretet Istene! – Ismerősöm felállt, és sajnálkozva kijelentette, hogy nem értjük meg egymást... Lehajtottam fejemet. Éreztem, hogy barátságunk megtört, és mélyen elszomorodtam. Elment és soha többé nem jött el hozzánk.

Itt és sok más esetben is, megmutatta nekem Jézus, hogyan álljak ki mellette anélkül, hogy megbántanám Őt felebarátomban.

Egy másik esetben azonban hibát követtem el.

Jó néhány évvel ezelőtt néhány ismerősünk meglátogatott minket.

Mivel többen éppen Medugorjéból jöttek, szóba kerültek a Mária jelenések. Egy barátnőm régi ismerőse is éppen közöttünk volt, és a beszélgetés végén támadó hangon, nem a legfinomabb kifejezéssel közölte, mennyire és miért nem érdekli őt a Szűzanya személye. S kezdte kifejteni erről a számunkra kedvezőtlen véleményét. Társaságunkban ő volt egyedül protestáns, s ezt nem vettük figyelembe. Így őt biztosan irritálta a téma, és ezért fakadt ki, de én sajnos ennek ellenére sem tudtam tolerálni. Elragadott engem is az indulat: Kereken, erős hangon megkértem, hogy azonnal hagyja abba, mert nem tűröm el, hogy az otthonomban a Szűzanyát megsértse.

Piros arccal állt föl, és távozott. Barátnőmnek elmondta, hogy soha többé ide be nem teszi a lábát.

Egy pap ismerősünk kedvesen azzal nyugtatott meg, hogy kötelességünk az Édesanyánkat megvédeni, ha Őt bántják.

Mégis, nagyon rossz érzés maradt meg a lelkem mélyén. Úgy éreztem magam, mintha Mária egyik arcát megsimogattam, míg a másik arcát megütöttem volna. Biztos voltam abban, hogy a Szűzanya nem ezt várta tőlem, s azt is, hogy Ő másként viselkedett volna a helyemben. Protestáns testvérünk más beállítottságánál fogva nem érthetett meg bennünket. S erről ő nem tehetett. Tudtam, hogy a Szűzanyát ezzel a viselkedéssel nem vittem közelebb a szívéhez, csak távolabb... S ennek felismerése mély fájdalmat okozott. Akkor még nem ismertem Mária Művét. Ha már éltem volna lelkiségét, tudom, hogy egészen másként cselekedtem volna!

Mivel telefonja nem volt, ezért karácsonyra küldtem neki egy képeslapot, néhány sorban pedig bocsánatot kértem indulatosságomért. Nem válaszolt rá, de megtudtam barátnőmtől, hogy végtelenül megbántottnak érzi magát. Ismét írtam neki Húsvétra, azonban erre sem válaszolt. Így imádkozni kezdtem azért, hogy ez a helyzet rendeződhessen közöttünk, és kértem Jézust, adjon lehetőséget a kiengesztelődésre.

Budapestre érkezett Tőkés László református lelkész. Beszédét sokan meghallgattuk a Sportcsarnokban, és elmentünk a Kálvin térre is... Már csak az udvarra jutottunk be a nagy tömeg miatt. Egyszerre odaszól nekem valaki: hát az említett ismerősünk volt. Nagy öröm fogott el. Egymásra mosolyogtunk, és váltottunk halkan néhány kedves mondatot. Ő ezután meghívott magához, amit boldogan elfogadtam. Beszélgetésünkben nem érintettük a régi témát, és mindketten gondosan vigyáztunk arra, hogy ne bántsuk meg egymás hitét. Azóta is nagyon ritkán, de találkoztunk. Úgy érzem, hogy hibámat sikerült helyrehoznom, de azt is érzem, ő is megbánta akkori túlkapását, ha külön erre nem is tért ki.

Ez a kiengesztelődés azonban csak egyféle módon jöhetett létre. Úgy, hogy elsőként léptem a szeretetben.

Volt még egy apró élményem:

Az elmúlt években feltűnt egy új hullám, egy új világnézet, amit New Age-nak hívnak. Már kezdetben sem volt jó érzésem róla, mégsem akartam olyan ítéletet alkotni, amivel megbélyegzek másokat: anélkül, hogy tudnám, miről is van szó. Az ilyen hozzáállás mindig tévedéseket szokott előidézni.

Így aztán, amikor már megkérdezték véleményemet, elhatároztam, hogy az akkor éppen megjelent könyvet megveszem és megnézem mit tartalmaz.

A könyvárusnál megkérdeztem az eladótól, nem kapható-e a New Age-ről valami. Mondta, hogy már elfogyott... ( A témáról tájékozódhatunk: Gál Péter: “New Age és a keresztény hit” címmel. Lámpás kiadó, Abaliget, 1992. Különösen figyelemre méltó az Új Város lapja. 1993-tól visszamenően a világvallásokról, szektás jelenségekről, New Age-ről, szellemi irányzatokról rövid, ám nagyon reális, tárgyilagos ismertetéseket közöl.)

Amint ott nézelődtem, egy fiatal hölgy barátságosan megszólított:

– Úgy hallom, ön is ezt a könyvet keresi... Szintén érdekli a téma?

– Igen, annyiban, amennyiben tisztán szeretném látni, miről szól, hogy tudjam, ha kérdeznek felőle. Miért, Ön talán ennek a világnézetnek a követője?

– Nem... nem vagyok még az, de szeretnék ehhez tartozni. Nagyon sok szépet hallottam róla... Tudja, az embert megtanítja az önmegvalósításra! – folytatta nagy lelkesedéssel.

– Igen valóban, erről már hallottam, de mit ér az önmegvalósítás Isten nélkül? – kérdeztem mosolyogva.

– Hát éppen erről van szó! A New Age hiszi Istent. S azért annyira kerek egész, mert minden vallást magában foglal! Ebben a vallásban minden igazságot meg lehet találni!

Hallgattam. A hölgy lelkesen, kipirult arccal folytatta, mennyire nagy nyugalmat biztosít ezeknek a tanításoknak megismerése, hogy az ember azt veszi ki belőle, ami éppen fontos a számára:

– Miért, maga nem akar boldog földi életet, ameddig itt kell élnie? Ez a vallás megszünteti a szorongásokat, a gátlásokat, és békére nevel.

– S ezt miképpen teszi? – kérdeztem.

– Hát úgy tudom, megvannak a megfelelő módszerei, pl. keleti meditációkat használ fel, amivel ez a belső béke és biztonság elérhető. Saját erőnkből kell az istenit önmagunkban felfedezni, és azt kifejleszteni, mert mi Isten részei vagyunk. Tulajdonképpen Őt valósítjuk meg önmagunkban. Én sem ismerem még eléggé, de csupa jót mondanak róla... Mondja, maga milyen vallású? – kérdezte hirtelen.

– Keresztény vagyok – válaszoltam.

– Ó, csakugyan? Ez nem akadály, ebbe minden vallás beletartozhat! És azon belül? –

– Katolikus – válaszoltam, és hozzátettem – nem szeretnék beletartozni, csupán szeretném tudni mit tartalmaz, mert sokan érdeklődnek felőle, és a kérdésekre nem tudok mit válaszolni.

– Ja értem, értem. Tudja Krisztust is elismerik, de csak mint prófétát, mert hát mindegyik ugyanazt az igazságot mondja. Nézze, itt van Buddha, ő is csak azt hirdeti, amit Krisztus, nem igaz?

Magamban arra kértem a Szentlelket, hogy most olyan szeretettel tudjak erre reagálni, amellyel nem bántom meg ezt a kereső lelket, aki, ahogyan én, Istennek gyermeke.

– Mi is a keresztneve? – kérdeztem. – Kedves Zsófi, az lehetséges, hogy minden próféta hasonló igazságokat mondott. Én mindegyiket őszintén tisztelem, Buddhát is. De kérem, mondjon csak egyet is, aki önként fölment értünk a keresztre. Csak egyet mondjon, aki a legszörnyűbb szenvedést Istenként, bűntelenül vállalta el, hogy minket megszabadítson bűneinkből? Mindezt pedig azért, mert ennyire szeretett minket! Látja, Ő ezért a mi Megváltónk, és nem csupán egy próféta.

Meglepődve nézett rám. Nem tudott válaszolni. Kedvesen kezetfogtam vele, majd minden jót kívántam, és hozzátettem, ha szeretne ezekről elbeszélgetni, egyszer fel is kereshet. Így váltunk el egymástól. Mivel azonban nem kérte el címemet, én nem akartam ezt ráerőszakolni. Hiszem, hogy a beszélgetésnek volt értelme az ő, és az én életemben is.

(Részlet: Az Új Város 1992. áprilisi számából, Szemerkényi Réka cikkéből: “Új korszak, új lelki éhség” címmel.)

A világvallások – és a kereszténységünk közötti összefüggésekről, valamint a fenti kérdésekben az egyház álláspontjáról szóló legkonkrétabb válaszokat II. János Pál pápa: “Átlépni a remény küszöbén” c. könyve tartalmazza. Mondanivalója óriási perspektívát tár elénk, rámutat a hogyanra, és megvilágítja utunk céljának értelmét.

Tapasztalataim már nagyonis megtanítottak az óvatosságra. Isten megengedte, hogy felfedezzem: “Elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé.” (2 Kor 12,9)

Leánykoromban munkahelyemen és ismeretségünkben kezembe adtak más vallásokról, filozófiákról szóló könyveket –, melyekről persze tapasztalatlanságomban elhittem, hogy az egységet képviselik. Ezért kezdetben örömmel olvastam bele. Ilyenkor, vagy már az első lapoknál iszonyú fejgörcsöt kaptam, vagy rettenetes álmosság tört rám, így a könyv kiesett a kezemből, és elaludtam. Többnyire Isten kegyelménél fogva megéreztem azt, ami zavaros. Mivel nem tudtam mit kezdeni ezekkel a témákkal, udvariasan, de visszaadtam a könyveket. Akkoriban nehezen lehetett szellemi táplálékhoz hozzájutni, ezért a visszautasítást nem értették. Egyfelől sokan merevnek, korlátoltnak tartottak, másfelől megértő elnézést tanúsítva irántam, fiatalságomnál fogva éretlennek minősítettek. Ez sem volt hiábavaló: mert a fájdalmas, és negatív tapasztalatok is hallatlanul sokat gazdagítottak.

Amikor életem legbizonytalanabb, útkereső időszakába kerültem, szinte észrevétlenül eltávolodtam Istentől. Ezekben az években sok fájdalmat okoztam Jézusnak, jóllehet nem tudatosan. A lelki életben egymagam voltam - lelkiatyámhoz ritkán tudtam leutazni. Feladtam a harcot: kereszténységem egyáltalán nem volt kereszténység. Mivel azonban szerettem az embereket, állandóan segíteni akartam rajtuk. Istentől való eltávolodásom útján elveszítettem régi megkülönböztető képességemet is. Kiszakadtam az Ő védőburkából, de ezt nem ismertem fel.

A Szűzanya ebben az állapotomban megengedte nekem, hogy alaposan körülnézzek, tájékozódjak, tapasztaljak, fontolgassak. Így kerültek kezembe az asztrológiával foglalkozó írások. Valójában nem voltam túl kíváncsi természetű, de ebben az életszakaszban felébredt kíváncsiságom is. Kérem, ne éljenek ezzel a negatív tulajdonsággal! Rossz, veszélyes utakra vezet. Lelkiatyám nevetve mondta, hogy az egész semmiség, értelmetlen játék, és nem figyelmeztetett arra, hogy ennek olvasása rossz. Magamnak kellett erre rájönnöm… Mielőtt felrobbant volna a kezemben a szépre festett mérgező játék, mielőtt elpusztított volna engem, végtelen butaságom ellenére a Szent Szűz anyai jósággal figyelmeztetett és elvette tőlem. Lassanként vezetgetett. Így minden javamra vált, mert tapasztalataimmal most sokat tudok segíteni másoknak.

Ez a fejezet ezt a célt szolgálja, kérem olvassák figyelmesen.

Nemrég egy ismerős keresett fel, és örömmel újságolta, hogy elvégezte az agykontroll tanfolyamot.

J. Silva “Agykontroll” c. könyvére nem szóltam egy szót sem, de már messziről kellemetlen előérzet fogott el...

Sokan kerestek fel és meséltek pozitív élményeikről, mennyi békét nyertek belőle, kiengesztelődtek haragosaikkal, stb. Mivel a könyvet nem ismertem, hallgattam, s csak arra kértem a keresőket, hogy legyenek óvatosak. Aztán jött valaki azzal, hogy a tanfolyamon megtanulta, hogyan éljen jól, és már ezek után nincsen szüksége az egyházra. (A beszélgetés jóval hosszabban zajlott, de sajnos ez volt a lényege.) Így kénytelen voltam kezembe venni a könyvet, hogy hozzá is szólhassak. Már az első oldalaknál a nagyon régen ismert ólmos agykihagyás, álmosság ömlött el rajtam. Egyszerűen nem bírtam a szememet nyitva tartani. Másnap ismét elővettem és mondtam Égi Édesanyámnak, hogy segítsen, mert így nem fogok tudni hozzászólni. Ezen az estén jó 20-30 oldalt rágtam át. Utána még bele-belelapoztam. Rettenetesen untam. Ennyi elég is volt nekem ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassak: Isten mentsen meg ennek a tanfolyamnak elvégzésétől!

Döntésemet később igazolta J. Silva újabb könyve. A borítólapon sok pénz volt, és valami ilyen felirat: “hogyan lehet meggazdagodni?”

Az egység nem jelentheti azt, hogy mi az öngyilkossal egybeláncolva, a bűnt is vállalva beugorjunk a Dunába, – hanem azt, hogy KIMENTSÜK őt, kétségtelenül akár életünk árán is!

Miért veszélyes az agykontroll, a New Age, az ezoterikus tanítások, az asztrológia, jóslások, azaz az okkultizmus, a spiritizmus követése? Miért veszélyesek a szekták, és miért veszélyes gyakran az un. természetgyógyászat is? (És itt most nem a gyógynövényekre, Szent Hildegard csodálatos javaslataira , vagy megfelelő tornagyakorlatokra gondolok. Hanem pl.: az ingázásra, és a fehér mágiának sokféle változataira is.) Rendkívül tömören fejezem ki:

Az ezekben való hit eltávolít a Mennyei Atya gondviselésében való hittől - ez történt a bűnbeeséskor is! - majd később a Jézus Krisztus megváltásában való hittől. Miért? Mert az önmegvalósítás káros útjaira visz, elhiteti, hogy mi vagyunk magunk urai, az ÉN kerül előtérbe, Isten a háttérbe. Vége a gyermeki ráhagyatkozásnak, mert az ember azt hiszi, nincs szüksége Isten vezetésére. Így a sátán lép be a lélek életébe, összekeverve az igazat a hamissal.

Két nagy fegyvere van: az egyik az, ha nem hisszük, hogy ő létezik, hogy hathat ránk, és hogy befolyásolhatja életünket. A másik a félelemkeltés, a szorongás, a nyugtalanság, mely kétségbeeséshez vezethet.

Az emberek nagy gyanútlanságukban elmennek olyan tanfolyamokra, és részt vesznek olyan meditációkon, melyek új vallások követőivé teszik őket. Sokaknak eszébe sem jut, hogy ezeken a helyeken a sátán manipulációinak áldozataivá válhatnak. S hogy a különféle “mantra” (szüntelen ismétlésekhez kapott szó, vagy szótag) valójában egy démon nevét is jelentheti!

A világban egyre terjedő gazdasági válság lett úrrá. A Földet sorozatos természeti katasztrófák sújtják, rendkívül sok nehézség, baj zúdul ránk. A világias légkörben, a nagy zajban, az állandó rohanásban az emberek megnyugvásra, biztonságra, egészségre, békére, könnyű jólétre vágyódnak. Számos csodát remélnek tehát minden szellemi újdonságtól, és olyan közösséget, mely bajaikkal befogadja őket. Természetesen legelsősorban az emberek szeretetre éhesek. Tudatuk mélyén az élő Istent keresik, függetlenül a kimondott szavaktól, vagy ellenkezésüktől. S mert ismeret hiányában nincsenek tisztában keresésük valódi okával, Isten helyére bálványok kerülnek, mint a New Age, vagy agykontroll, vagy más ezoterikus tanok, a természetgyógyászat - sajnos - oly gyakran kétes iskolái. (Melyekben számlálatlan már a sarlatánok serege.) Ezektől remélik problémáik megoldását, betegségeik gyógyulását.

Az emberi lelkek tehát kitárulnak a veszélyes ismeretlen előtt. Bíznak, ezért feltétel nélkül kinyitják szívük ajtaját. Sokan úgy gondolják, ha csak úgy általánosan hisznek Istenben és elvont területre lépnek, az elegendő biztosítékot, védettséget ad számukra. Nem számolnak azzal, hogy a másvilágon nem csupán jó lelkek léteznek, hanem sajnos negatív beállítottságú lelkek is. Bizakodó lelkesedéssel keresik fel a különböző meditációs tanfolyamokat, és ebben az állapotban olyanokká válnak, mint a műtőasztalon fekvő betegek, alvás közben. Kiszolgáltatottságukban nem is tudnak védekezni. A különböző démonikus erők-szellemek azt raknak lelkükbe, s azt mondatnak ki velük, amit éppen akarnak. Ha ez nem történik meg, az a lélek nagy védelmet élvez, vagy már kezdetben oltalmat kért Jézustól, vagy Szűz Máriától. De nem kell játszani a tűzzel!

Ennélfogva a megszállottság állapota is bekövetkezhet! Ugyanúgy démonok szólalhatnak meg a különböző hipnotikus, pszichoterápiás gyógymódok alanyain át, a regressziók alatt, melyek állítólagos előző életbeli, ún. reinkarnációs “emlékeket” idéznek elő a vizsgált személynél. Ezek a démonok olyan régi eseményeket mondathatnak el a kiszolgáltatott, tudatlan kísérleti személyen keresztül, amilyet csak akarnak.

Az elmúlt években egyre inkább elterjedt a reinkarnációban való hit. Sok ún. keresztény vallja magáénak. Többen kérdeztek erről, ezért nem árt, ha kissé közelebbről megnézzük, mit jelent ez a szó: reinkarnáció? Mit tanít erről az Egyház?

(Idézet az Új Város 1995. februári számából.)

A cikkből kiderül, milyen sok embert foglalkoztat ez a kérdés. Nem arról van szó, hogy az ember nem gondolkodhat el ezeken a kérdéseken, hiszen mindnyájan átelmélkedjük az élet és halál kérdéseit, mind a hogyanra, mind a végcélra vonatkozóan. Fiatal koromban magam is sokat gondolkodtam ezeken a kérdéseken. Jogunk, sőt kötelességünk megfontolás tárgyává tenni minden fontos témát azért, hogy döntésünk szabad akaratunkból fakadhasson, és azért is, hogy másoknak megfelelő módon adhassunk választ. E cikkből részben az is kiderül, hogy a nem egy Isten-hivő filozófiájában mi a súlyos tévedés. Ha az Egyházhoz tartozónak valljuk magunkat, és átitat bennünket a keresztény lelkület, hisszük, hogy az Egyház a Szentlélek bölcsességén keresztül tanít bennünket. Ezt a tanítást pedig közvetlenül Jézustól, majd a Lélektől kaptuk. El kell tehát döntenünk, képesek vagyunk-e hűséggel elfogadni a Szentlélek tanítását?

Ha lenne lélekvándorlás, akkor mi értelme lett volna Jézus bűneinkért vállalt szenvedésének, a megváltás megtisztító kegyelmének, a kereszthalálnak, majd a feltámadásnak? Következésképpen a lélekvándorlásban való hit tagadja Jézus Krisztus megváltásának érdemszerző voltát!

Az utóbbi években hallatlanul sok és tömény lelki eredetű ismeretanyag zúdult ránk. Ezek között akadnak igazak, de sajnos túlsúlyban van a hamis jelenségekről szóló “irodalom”. Sok az un. “gyógyító” sarlatán.

Lapozzunk vissza a Franciaországról szóló fejezethez, és olvassuk el figyelmesen még egyszer, mit kért a Szent Szűz Lourdes-ban?

Hát nem elég maga Jézus Krisztus? Hiszen Ő a tökéletes Gyógyító Orvosunk, és egyedül Ő a mi Békénk.

Ő küldte el nekünk Szentlelkét, Aki a Vigasztaló, enyhet adó, kegyelmeket osztó. Mi szükség másra?

Mivel nagyon sokan foglalkoznak manapság az ingázással, magam is jobban utána érdeklődtem ennek az eszköznek. Sajnálatosan sok az áldozat, akik súlyos betegségükben természetgyógyászokat keresnek fel. Megszámlálatlan ezeknek a természetgyógyászoknak száma – vigyázzunk velük! Kötelességem elmesélni egy ismerősöm megrázó történetét:

Fiatal tanárnőről van szó. Mirigyduzzanattal fordult természetgyógyászhoz, aki ingázással foglalkozott. Az orvossal ellentétben azt javasolta a betegnek, hogy ne műtesse ezt a csomót, majd ő rendbehozza. Étkezzen diétássan, ne egyen húst, csak zöldséget, stb. Ismerősöm bízott benne és mindent el is követett, tanácsai szerint járt el. A daganat nőtt, nőtt…a természetgyógyász mindig újabb módon hitegette. Amikor elment újra az orvoshoz, már nem tudtak rajta segíteni. Mellrákban halt meg, rövid időn belül. Két gyermeket hagyott maga után. A családban ezt az orvosnőt feljelentették. (Ráadásul orvosként ingázott.) Az illető mindent letagadott, azt is, amit javasolt.

Miután gyakran hallottam hasonló eseteket, a Szent Szűzhöz fordultam válaszért. Íme:

“Az inga nem mond igazat. Az inga nem Isten eszköze. Ne foglalkozzatok vele!”

Úgy vélem, a válasz egyértelmű, és nagyon tömör. S ha még van kétsége valakinek, olvassa el a Medugorje, a kilencvenes évek, a szív diadala c. könyvből az ingáról szóló fejezetet: “A Gospa gyűjti az ingákat” címmel.

Komoly problémát okoznak még a szekták, a szektás jelenségek.

A szekták elfordulnak a nagy történelmi egyházaktól. Kiválnak belőlük, támadó hangot ütnek meg velük szemben. Azt vallják, hogy egyedül az ő útjuk üdvözítő út, a többi a sátán területéhez tartozik.

Ezek a magatartásformák egyértelműen bizonyíthatják előttünk, hogy a szekták hívei nem az egység útján haladnak, s nem a Szentlélek békéjét sugározzák. Sokáig próbálkoznak a hívek megtérítésével, de ha sikertelenséget látnak, egy idő után megneheztelnek, majd egészen elfordulnak. Adott esetben még a segítséget is megtagadják. Ez a jelenség szektás gondolkodásmódra utal. Tudjuk, hogy az igazi szeretetet áthatja a Lélek békéje, a türelem, jóság, megbocsátás, kiengesztelődés, azaz az egységre való törekvés.

Felmerülhet bennünk a jogos kérdés: vajon ők Jézust szólítva, Őbenne hisznek-e? Vajon a Lélek szólhat-e belőlük? Hogyan tudjuk megkülönböztetni, és felismerni Jézus szavát? Hiszen minden szektás közösség azt állítja, a Szentlélek beszél belőlük. Létezhet-e az, hogy valaki az Urat kéri, hívja és megnyilvánulásában mégsem Ő beszél? Igen, sajnálatos módon létezhet. Jézus figyelmeztetett bennünket arra, hogy sokan jönnek majd az Ő nevében, de ne higgyük el. Gyümölcseiről ismerjük fel a fát.

Néhány évvel ezelőtt az egyik szektából meglátogatott valaki, és megosztotta velem különböző tapasztalatait. Elmesélte, hogy a Szentlélek szól hozzá. Megpróbálta megvilágítani előttem az ő igazát. Mély imádság után azt mondta, hogy Jézus Krisztus megsúgta neki: engem a Szentlélek vezet, csak az a bajom, hogy túlzottan ragaszkodom a katolikus egyházhoz és Szűz Máriához, de ha onnan eljövök, akkor már egészen az igazság birtokában lehetek. Kedvesen meghallgattam, kicsit még elbeszélgettem vele, és békességben váltam el tőle.

A Szűzanya azt kéri, kivétel nélkül szeressünk minden embert, mint testvért. Megvalósítható ez a fenti problémák közepette? IGEN. Az embert szeressük, helytelen nézetét azonban nem szabad szeretnünk. A különböző téves nézetektől való konkrét és egyértelmű elfordulás nagyon fontos – beszédünk itt legyen “igen-igen”, vagy “nem-nem”!- ám ez önmagában véve nem eredményezheti az emberektől való elfordulást, vagy megbélyegzést. A szeretet megéléséhez hozzátartozik az imádság és a segítségnyújtás, de a barátkozás már nem! Minden lélekért felelősek vagyunk, aki közelünkbe kerül. A segítségnyújtás módszerei azonban sokfélék lehetnek. Ezek jellegüket tekintve esetenként változnak.

* * *

© eleyson szolgálat ( A teljes anyagot RTF formátumban  letöltheti itt )