Ősvallás és kereszténység (2

Ősvallás és kereszténység 3.

Volt-e, van-e, legyen-e "igazi magyar és ősi" vallás? Idegen test-e hazánk földjén a kereszténység? Mit kezdjünk a napjainkban mindegyre felbukkanó ősmagyar-újpogány "tanok" jelenségével? A közelmúltban a honi sajtóban ismét felerősödött a fenti kérdésekkel is sommázható témák hangja. Katolikus részről legutóbb Pápai Lajos győri megyés püspök figyelmeztetett az említett világnézeti divathullám veszedelmére és keresztényellenességére. Sorozatunkban hétről hétre neves hazai gondolkodók (eddig Nemeskürty István irodalomtörténész és Róna-Tas András orientalista) írásait tesszük közzé, akik saját szakterületük szempontjai szerint segítenek eligazodni a fenti probléma útvesztőiben. Ezúttal Jelenits István piarista teológiai tanár a kérdéskör egy konkrét témájáról ír: arról, vajon miért abszurd az az ötlet, mely szerint Jézus pártus herceg volt.

Jelenits István

Kirje, kirje, kisdedecske, betlehemi hercegecske!

(I. rész)

A múlt eseményeit, valaha volt emberek alakját történeti források segítségével idézhetjük magunk elé. Ezeket a forrásokat természetesen gondosan meg kell vizsgálni, kellő kritikával lehet csak használni. Honnan meríthette a szerző ismereteit, amelyeket könyvében leírt? Mennyiben volt kitéve maga is tévedésnek? Mennyiben kell attól tartanunk, hogy valamiféle elfogultságból tudva-tudatlan átrendezte, megmásította a rendelkezésére álló adatokat? Maga a műfaj, amelyben alkotott, mennyire kötelezte pontosságra, mennyiben tette számára lehetővé (kötelezővé?), hogy képzeletével kiegészítse azt, amit tudott, vagy a világosabb érthetőség kedvéért egyszerűsítse, amit olvasói elé tárt? Egy történelmi dráma szerzője és egy hivatalos jelentés írója egyaránt törekedhet arra, hogy igazat írjon, s lehetnek mindketten megbízhatók, mégis világos, hogy írásaikat másképp kell olvasnunk, ha történeti forrásként használjuk őket.

Jézusra vonatkozó ismereteinket - szinte egyedül - az Újszövetség irataiból merítjük. Főként a négy evangéliumból, de a levelekből és a Jelenések könyvéből is. Az ezekből származó adatokhoz viszonyítva majdnem semminek mondható, amit pogány vagy zsidó forrásokból tudhatunk meg róla. Még azt is elmondhatjuk, hogy ami keveset ezek a nem keresztény szerzők leírtak Jézusról, azt többé-kevésbé keresztényektől hallották, ezeket az iratokat tehát nem kezelhetjük önálló forrásként. Akkor értjük meg őket, ha a keresztények Jézusról szóló tanításának visszhangját halljuk, olykor torzképét látjuk bennük.

A hívő keresztény ember a Szentlélektől sugalmazott könyvként olvassa a Bibliát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy történeti szempontból minden adatát pontosnak, "megbízhatónak" tartaná. Épp ezért megértéssel fogadjuk, ha szakemberek ezekhez a könyvekhez is kritikai megfontolásokkal közelednek, értelmezésükhöz megfelelő "kulcsokat" keresnek. Megértjük, hogy a nem hívők kritikai szempontjai többnyire "gyanakvóbbak", mint a mieink. Rájuk sem nézünk ellenségesen, sokat tanulhatunk a velük folytatott fegyelmezett dialógusból. Azt azonban szakmai szempontból is megengedhetetlennek, kontármunkának tartjuk, ha valaki saját ízlésétől teszi függővé, hogy mit fogad el hiteles történelmi adatnak, s mit utasít el a Biblia szövegeiből.

Vannak, voltak tudós emberek is, akik nagyon kritikusan tekintettek az egész Újszövetségre, mivel annak minden iratát "elfogult" emberek írták, s ez az egész gyűjtemény a Jézusban hívő közösség hagyományait őrzi. Voltak, akik odáig mentek kételkedésükben, hogy még Jézus történetiségét is kétségbe vonták. Egy ilyen radikális elutasítás sok nehézségbe ütközik - kivált, mióta bebizonyosodott, hogy az Újszövetség könyvei nem századokkal a bennük elbeszélt események után keletkeztek - mégis, legalább következetes lehet. Azt azonban megbocsáthatatlan következetlenségnek kell tartanunk, ha valaki egészében véve hazugnak tekinti az Újszövetséget, közben mégis a belőle önkényesen kiszemezgetett részletek alapján próbál "hiteles" képet rajzolni Jézusról. Meghökkentő, ha például olyan állítással találkozunk, hogy semmit sem tudunk biztosan Jézusról, egyetlenegy dolgot kivéve: hogy egy pártus hercegnő fia volt.

Mégiscsak elgondolkodtató, hogy az Újszövetség könyvei milyen határozottan és mennyire egybehangzó módon állítják Jézusról nemcsak azt, hogy zsidó származású volt, hanem kimondottan azt is, hogy Dávid családjából született, s így örököse volt az ígéreteknek, amelyek ehhez az ősi királyi családhoz kapcsolódtak. Erre a mozzanatra különös hangsúlyt vet a legkorábbi újszövetségi könyvek szerzője, Szent Pál. A rómaiaknak úgy mutatkozik be, hogy ő a "meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára, amelyet előre megígért a szent iratokban prófétái által fiáról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit ... a halottak közül való föltámadás által Isten hatalmas fiául rendelt" (Róm 1,1-4). Pál, amikor ezt írta, még nem járt Rómában, de arra számított, hogy Jézust az ott élő keresztények is Dávid fiának ismerik. Épp ezért hiszik, hogy benne teljesedtek azok a jövendölések, amelyek a prófétai iratokban Dávid házával kapcsolatosan olvashatók.

Betlehemi csillag a Születés templomában

Hogy ezek a Dávid házához, sőt Dávid születendő fiához fűződő várakozások milyen elevenen éltek Jézus születése táján a zsidók között, arról a Salamon zsoltárai címen ismert apokrif (vagyis nem sugalmazott) költői imádságok egyike tanúskodik. E gyűjtemény megírásának idejét meglehetős pontossággal meghatározták: Krisztus születése előtt 69 után, de 47 előtt kellett keletkeznie. A 17. zsoltárban ilyen sorokat olvasunk: "Tekints rájuk (tudniillik az izraelitákra), Uram, és támaszd föl számukra az ő királyukat, Dávid fiát, ha majd elérkezik az az idő, amelyet te ismersz, ó, Isten, hogy uralkodjék szolgádon, Izraelen. Övezd föl erővel, hogy megtörje az igazságtalan fejedelmeket. Tisztítsd meg Jeruzsálemet a (pogány) nemzetektől, amelyek elözönlik és elveszejtik. Bölcsességeddel és igazságosságoddal űzze el örökségedből a bűnösöket, törje meg a bűnösök gőgjét, mint a cserépedényt. Zúzza össze vasvesszővel egész erejüket, rontsa le szája leheletével az istentelen népeket. Fenyegető szavára fussanak szét előle a nemzetek, szívük szavával feddje meg a bűnösöket. Szent népet gyűjt majd össze, és igazságosságban vezeti azt. Olyan nép törzsein bíráskodik, melyet megszentelt az Úr, az ő Istene." Lehetne még folytatni is. Egy bizonyos, ez az ének Dávid várva-várt fiát az Izajás 11,1-10 jövendölésének szavaival mutatja be, vagyis ezek beteljesítőjét látja benne. Ugyanúgy, mint Szent Pál és a római keresztények Jézusban.

(Folytatjuk.)

Ősvallás és kereszténység 4.

Jelenits István

Kirje, kirje, kisdedecske, betlehemi hercegecske!

(II. rész)

Ha a szinoptikus evangéliumokat olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy Jézust már kereszthalála és húsvéti föltámadása előtt a Dávid fiáról szóló várakozások beteljesítőjeként ünnepelte a körülötte összesereglő sokaság. Ezért tartják fontosnak az evangélisták, hogy Betlehemben, Dávid városában született, pedig názáretinek emlegették, mert ott nevelkedett. (Máté és Lukács egyaránt foglalkozik ezzel.) Nyilvános működésének idején nem gyakran, de fontos helyeken említi például Márk, hogy valaki Dávid fiának szólította. "Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!" - kiáltja a jerikói vak (10,47-48). A körülállók csendesítik, talán mert politikai szempontból veszedelmesnek érzik ezt a kiáltást. Jézus azonban nem tiltakozik ellene. Magához hívja, hite miatt megdicséri, meg is gyógyítja a vakot. Nem sokkal később, jeruzsálemi bevonulásakor azt kiáltja körülötte a sokaság: "Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely íme eljön!" (11,10). A templomban maga Jézus veti fel a kérdést: "Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Krisztus (tudniillik az eljövendő) Dávid fia?" Idézi a 110. zsoltárt, amelyben a szerző (az írástudók úgy tartották: maga a zsoltáros Dávid) urának mondja a Messiást. Figyeljük meg: Jézus nem utasítja el a Dávid fia kifejezést, inkább értelmezi, kiegészíti (12,35-37).

A gyöngyöspatai Jessze-oltár - Jézus családfája

A negyedik evangéliumban Jézust nem nevezik Dávid fiának. De ezt a megjelölést alkalmazza a Jelenések Könyve, s ez azt jelenti, hogy ismerős, elfogadott volt ez János környezetében is. A megdicsőült Jézus így beszél magáról: "Én vagyok Dávid gyökere és ivadéka, a fényes hajnalcsillag" (Jel 22,16). A gyökér szó helyett talán inkább gyökeréről kisarjadó hajtást kellene fordítanunk. Az ivadék mögött meghúzódó görög szó pedig ugyanannak az arám szónak felelhet meg, amelyet az evangélium a fiú jelentésű hüiosszal ad vissza. Ugyancsak a Jelenések Könyvében olvassuk Jézusról: "Győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja" (Jel 5,5). E kifejezés az Izajás 10,10-re utal. Az nem Dávid, hanem Jessze sarjaként említi, ünnepli az Eljövendőt. Jessze Dávid apja volt. A könyv harmadik fejezetében van egy gyönyörű kép, amely szintén Jézusnak Dáviddal való kapcsolatát világítja meg: "Így szól a szent, az igaz, akié Dávid kulcsa, aki ha valamit megnyit, azt senki sem zárja be, ha valamit bezár, azt senki sem nyitja ki" (Jel 3,7). Itt is Izajásnak egy mondata "köszön vissza" (vö. Iz 22,22).

Látjuk jól: az Újszövetségnek minden "rétegében" otthonos az a meggyőződés, hogy Jézus Dávid fia, ivadéka, s hogy ő teljesítette be azokat a jövendöléseket, amelyek Dávid királyi házához kapcsolódtak, s elevenen éltek - reményként - Jézus környezetében. Nem látszik-e meggyőzőnek ez a sok és sokféle egybecsengő adat? Csakugyan így ismerhették Jézust azok, akik hallgatták tanítását, hittek benne, lelkesedtek érte. Viszont épp emiatt figyelték aggódva tevékenységét s a körülötte felizzó lelkesedést Izrael vallási vezetői. Nem puszta hiúságból, hanem azért is, mert attól tarthattak, hogy ez a mozgalom egykettőre forradalmi jelleget ölthet, és megzavarhatja azt a kényes egyensúlyt, amelyet ők a rómaiakkal sok megalkuvás árán annyira igyekeztek fenntartani. Ezért határozhatták el, hogy halálra adják Jézust.

Lelkesedett volna érte a Jeruzsálembe zarándokló sokaság, ha nem lett volna zsidó származású, ha nem lehetett volna Dávid fia? Tévedhetett a tömeg? S ha tévedett, Jézus tévesztette volna meg, aki úgy látszik, tűrte - halálig - hogy Dávid fiaként ünnepeljék? Tán a papi vezetők sem tudták, hogy mi az igazság? Csak mi tudjuk, kétezer évvel később élő emberek? Ha tudták volna, hogy Jézus egy pártus hercegnő fia, elég lett volna ezt elhíresztelniük, egyszeriben magára maradt volna.

Aki a források hitelét gyökeresen kétségbe vonja, annak valami elfogadható magyarázattal kellene szolgálnia: ki és miért másította meg a való tényeket, s hogyan sikerülhetett ilyen minden részletében összeillő hazugsággal előállnia. Hiszen a régi mondás szerint a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Hol kezdődhetett volna az a csalás, amely már az ötvenes években Rómáig eljutott, s amelyet el is fogadtak gyanútlanul, semmi rosszat nem sejtve a keresztények - zsidók és pogányok egyaránt? Azoknak, akik valóban ismerték Jézust, mi érdekük fűződhetett ahhoz, hogy pártus származását letagadják, hogy beletörődjenek egész lényének meghamisításába? Ha nem titkolták azt, hogy kereszthalált halt Mesterük, miért szégyellték volna, hogy nem zsidó, hogy nem davidida? Pogány eredetű követők vetemedtek volna ilyesmire? Zsidók miért szegődtek Jézus mellé, ha nem az ő vérükből való volt? Miért magyarázták egész életművét az Ószövetség beteljesedéseként?

Bizony, az ősi keresztény hit bizalommal ráépül az Új-, s azon át az Ószövetségre. Dávid fiának vallja Jézust, azt is számon tartja róla, hogy a prófétai jövendölésekre ő volt az Igen. Izajás az egyik Emmánuel-énekében a "béke fejedelmeként" emlegeti az Eljövendőt. A Vulgata ezt fordította úgy, hogy princeps pacis.A princeps viszont a régi magyar ember számára herceget jelentett. Ezért hangzik így az ősi karácsonyi ének: Kirje, kirje (kyrie, kyrie), kisdedecske, betlehemi hercegecske.Akik ezt éneklik, a Biblia alapján gondolkodnak Jézusról, semmi többlettudásra, rejtett hagyományra nem építenek. Pontosan úgy gondolkodnak a gyermek Jézusról, mint az Újszövetség írói, első olvasói.