Kovács Gábor

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci gyõzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstõl õrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetszõ kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, fõképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «elõkelõ» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

A magyarság mint etnikum eredetérõl még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felõl akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsbõl egyesült) kabar törzs is; a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok késõbb beolvadtak a magyarságba.

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyõket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiûzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentõs zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdõdött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínûleg román származású volt, Petõfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költõ, Sík Sándor zsidó származású... Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd õsére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

Bozsóky Pál Gerõ szerint a (feltehetõen 890-91 táján történt) vérszerzõdés tekinthetõ a magyar nemzet születésnapjának. Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzõje, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérbõl egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérbõl valóvá». A történeti részletekrõl lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérbõl valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelõ Szent János szavára: «Ezekbõl a kövekbõl is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdõdött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítõket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», elsõ számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebbõl a döntésbõl született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévõ korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája címû versében:

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldözõ Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerõsítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerõ is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar õsvallást leírja. Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfõbb Lény» ugyan, de csak fokozatban elõz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tûz. Sõt a történelmi fejlõdés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendû istenségek «praktikusabb» kultuszának. Az az állítás, hogy az õsmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás elsõ fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzõknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységrõl», amelyet állítólag az õsmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Tisztelni kezdik Markiont, a 2. század antijudaista eretnekét. Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerû megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelõdésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetõen antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

A New Age hullám keretében, mint a mágia minden formája, a sámánizmus is divatba jött. A magyar nacionalistáknak ez jó alkalom a magyar sámánizmus, a táltosság fölélesztésére, egybekötve a hasznosat a kellemessel. Táltosiskola mûködik, létezik az Õsmagyar Táltos Egyház. E nyílt pogányságra keresztény részrõl két figyelmeztetés a válaszunk.

a) A sámánizmus önmegváltás

A sámán birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyekkel össze tudja kötni az eget a földdel; meg tudja mászni a «világfát». Túlvilági utazásai során a sámán megkeresi és visszahozza az eltévedt lelkeket. A modern sámánság/táltoság még teljességre törekvõ New Age anyagot tesz az eredeti pogány hiedelmekhez, valami mást formálva így az eredeti táltosságból. Ott a táltos általában nem szívesen, csak a szellemek kényszerítésére vállalta feladatát, míg a «táltos iskolában» fokozatosan arbissá, barussá, bacsává, harsánnyá, hét eredményes év után pedig táltossá képzik a hallgatót, esetleg a bacsó vagy a baksa címet adományozzák neki. A keresztény hit éles ellentétben áll a sámánizmus vagy táltosság minden formájával: Isten transzcendenciáját vallja, és Jézus Krisztust mint egyetlen közvetítõt Isten és ember között.

b) A sámánizmus mágia

A sámán rendelkezik az elváltozott tudatállapot elõidézésének technikájával. (Eksztatikus zene és tánc, drogok stb.) A «Haj, regö rejtem» formula jelentése: «Haj, révüléssel révülök». A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elõ, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. Kétségtelen az is, hogy a sámánok nyelveken szólnak. Mindezeket a jelenségeket, amennyiben valódiak és nem bûvésztrükkök, a keresztény hit démoni eredetûnek vallja. Isten csodái tartalmilag mások. Nem technika, hanem szuverén isteni beavatkozás eredményeképpen jönnek létre, Istennek nemcsak hatalmát, hanem bölcsességét és szentségét is kifejezik.

Nem kétséges, hogy «a táltosság üzenete», akár nacionalista, akár New Age alapokon (vagy mindkettõn) nyugszik, alapvetõ ellentétben áll a keresztény hittel.

Ezzel szemben «a próféta üzenete» az, hogy a magyar titok nem az õspogányságban, hanem Jézus Krisztusban bontható ki, olyan lehetõségekkel, amelyeket még messze nem használtunk ki; Krisztusban választhatunk magunknak olyan jövõt, amely messze gazdagabb múltunknál.

A «magyar titok» igazából nem mondható ki szavakkal. Idézem a Jelenések könyvét:

A fehér kövön álló új név, a Krisztusban megújult személyiség titka, közölhetetlen misztérium. Ugyanez áll a Krisztusban megújult nemzeti jellegre is. Valósággal létezik egy – alakulóban lévõ etnikai anyagból történelmi hatásokra kiformálódott – nemzeti jellegünk; de szavakban ezt nagyon nehéz még körülírni is; nemcsak azért, mert minden szabály alól lesz bõséges kivétel, hanem azért is, mert a lényege kimondhatatlan. Legközelebb a költészet eszközeivel jutunk hozzá. Péterhidi Gyula Hazám c. versét idézem:

Ez a vers kétségkívül megragad valamit a magyar nemzeti jellegbõl. Hogy a prózát is megkíséreljem – tudva jól, hogy a kifejezhetetlent próbálom kifejezni – , hadd soroljak föl három vonást, amelyet a «magyar titok» részének érzek.

    1.) A puszta

A magyar magányos ember, akit horizontális határtalanság vesz körül. Mint Petõfi A puszta, télen c. versének záró képében látjuk:

Ez a magányos lovas a mérhetetlen rónaságban, háta mögött üldözõivel, feje fölött a halállal, a magyarság sorsszimbóluma; késõbb Ady Endre Az eltévedt lovas c. versében használ hasonló képet. A magyar nem vertikálisan kutató metafizikai elme, de kilovagol egyszálmagában az ismeretlenbe, örökké magányra éhes lelkével, különös, komoly, hideg homlokával, és mohón issza a végtelen kalandját. Ilyenek voltak a honfoglalás után kalandozó õseink; ilyen a népmesék legkisebb fiúja, aki magányosan indul a nagyvilágba, s valahol egy égigérõ fával vagy kacsalábon forgó kastéllyal találkozik; ezek a világfa mítoszának maradványai. Mert a puszta nem üresség, hanem tágasság, s legközepén a világfa áll, amely összeköti az eget a földdel.

A próféta azt mondja: a világfa létezik. Krisztus keresztje az.

Jézus Krisztusban, a megfeszítettben és föltámadottban, a magyar magányosság feloldódik, a magyar titok megdicsõül, a magyar identitás megkapja kulcsát. A jellegzetesen magyar szent, Árpád-házi Szent Margit, Nyulak-szigeti magányából kalandozik horizontálisan szerteszéjjel – imájának és vezeklésének erejével – , gyógyítja a magyar föld sebeit, és királyokat békít ki egymással. A magyar magányosság tragikuma a jellegzetes magyar depresszió; beteljesedése viszont az istenközösség a mérhetetlen puszta közepén.

    2.) «Eb ura fakó»

«Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk...» A magyar «rebellis náció». Maga akar dönteni; minden döntés ellenpártot generál; «két magyar három párt». A pogány magyarok, még ha nem is tértek meg, sose mészárolták le a hittérítõket; miután azonban Géza fejedelem, nem éppen kesztyûs kézzel, a kereszténység felvételére kötelezte népét, Szent István pedig egy feudális uralkodó kötelességérzetével folytatta apja munkáját, megszületett a lázongás a keresztények Istene ellen, megszületett magyar földön a vértanúság, és megszületett az iszonyú magyar bûn: az istenkáromlás.

Nem szabad azt gondolni, hogy a pogánylázadók a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság bajnokai voltak; ez újkori fogalom. A jámbor óhajtás, amit a lázongók 1061-ben I.Béla király elé terjesztettek, így hangzott:

Mára azonban ütött a pluralizmus órája. A próféta azt mondja: eljött az ideje a személyes döntésen alapuló kereszténységnek.

A magyar önmagára talál, ha elkiáltja az «Eb ura fakó»-t az újpogány közszellemnek, a New Age divatnak, a külsõdleges szokáskereszténységnek és az istenkáromlás démonának. A fehér kövön új név áll, nemzeti jellegünk természetfölötti beteljesedése Krisztusban. Amit megintcsak Szent Margitban szemlélhetünk. Õ Imádottja bûvöletében bátran mondott nemet a királyi és szülõi parancsra, amely férjhez akarta kényszeríteni...

    3.) «Így mulat egy magyar úr»

A magyar tékozol. Tékozlása az önpusztításig fajul, mint Móricz Zsigmond megírta az Úri muri-ban. A magányos, depresszióra hajlamos lélek nagy kísértése az öngyilkosság.

A próféta azt mondja: a magyar tékozlás a hõsies odaadás, az életszentség formáját öltheti.

Belon Gellért írta Szent Margitról, hogy fantasztikus vezeklései a tékozló magyar jellem megnyilvánulásai. Jellemünknél fogva hivatásunk van a nagylelkûségre, a fogyasztói társadalom kicsinyességei közepette a pazarló szeretet életformájára.

Nem hiszem, hogy e három jellemvonásban sikerült a magyar titkot megfogalmaznom; de hiszem és vallom, hogy a magyar titok értelmezhetõ és beteljesíthetõ Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. Nem hiszem, hogy a magyar «a» választott nép; de hiszem és vallom, hogy a magyar valamire választott nép, és ezt a valamit, sajátos hivatását, mint minden más nép is, akkor teljesíti, ha a zsidó Jézusban, aki Isten történelmi önkinyilvánítása és Teremtõ Logosza, ráébred valódi önmagára. Hiszem és vallom, hogy Isten pazarló szeretete keresi a pazarló magyart, és nem kell politikai fordulatra vagy bármilyen más elõfeltételre várnunk ahhoz, hogy személyesen találkozzunk ezzel a Szeretettel. Hiszem és vallom, hogy a teremtõ Szeretet itt és most jelen van, és benne megtaláljuk magyarságunk és egész egzisztenciánk teljes és boldog értelmét. A magyar titok bármelyikünkben magyar csodává lehet, mint ahogy azzá lett Szent Margitban, Boldog Apor Vilmosban vagy Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóban. De, mivel Isten nem ismétli önmagát, a 21. század magyar csodája nem egyszerûen az õ utánzásuk, hanem valami lélegzetállítóan új; valami, amit a világ még nem látott; valami, amit a Szentlélektõl ihletett szív is csak sejdíteni tud.

Magyar barátaim, a próféta, mielõtt elhallgatna, megpróbálja versben elmondani a puszta lovasának találkozását a pazarló Szeretettel. Táltos c. versemmel fejezem be.

˙