Ősvallás és kereszténység

Volt-e, van-e, legyen-e "igazi magyar és ősi" vallás? Idegen test-e hazánk földjén a kereszténység? Mit kezdjünk a napjainkban mindegyre felbukkanó ősmagyar-újpogány "tanok" jelenségével? A közelmúltban a honi sajtóban ismét felerősödött a fenti kérdésekkel is sommázható témák hangja. Katolikus részről legutóbb Pápai Lajos győri megyés püspök figyelmeztetett az említett világnézeti divathullám veszedelmére és keresztényellenességére. Az Új Ember hasábjain a következő hetekben párbeszédet kezdeményezünk ebben az eddig elhanyagolt témában. Neves hazai gondolkodók írásait tesszük közzé, akik saját szakterületük szempontjai szerint segítenek eligazodni a fenti probléma útvesztőiben.

 

 

 

 

Nemeskürty István

Pogányos hitvallások

Már Ady így fogalmazott: Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom (Pap vagyok én - a Vér és Arany című kötetben, 1907). József Attila pedig, a maga tizenhét esztendejével, Ady nyomán és két évvel Trianon után: Hol vagy erős pogány sereg, / Hős Vata, bálványos berek? (Pogányos hitvallás magyarul, 1922)

A magyar költők válságos vagy annak hitt esztendőkben, amikor a régi dicsőség az éji homályban késlekedett, szívesen ábrándoztak olvasóikkal együtt a honfoglalás előtti magyarság pusztai életéről, amikor a nyugati civilizáció szerintük még nem rontotta meg az ősi erkölcsöt. Gondolatjáték volt ez csupán, a szebbnek képzelt régmúlt ábrándos tarkaságába szőtt vigasztalása a jelen nyomorúságában. A XX. század elejétől kezdve azonban - nem kis mértékben a Wagner zeneköltészete által széles körben népszerűsített vagy inkább népszerűsödött német ősmondakör hatására is - eszmerendszerré kezdett sűrűsödni egyfajta vigasz-mitológia az öklüket rázó csárdai búsmagyarokban. A Trianon kiváltotta jogos elkeseredés a megcsonkított és elszegényedett magyarság bölcselkedésre mindig hajlamos rétegeiben gyógyírt vélt találni az ezer évvel ezelőtt megismert, sőt, mint mondogatták, ránk kényszerített krisztusi hit okozta elkorcsosulás betegségére. A nemzet prófétájává magasztosult, nagy erejű nyelvművész, Szabó Dezső nem győzte hangoztatni: "A magyarságnak, mint fajnak nagy történelmi szimboluma nem a germán asszony férjének, Szent Istvánnak a jobbja: tragikus, örökké vérző szimboluma a négyfelé hasított Koppány" (Panasz, 1922 nyarán).

Mindez a második világháború környékén kezdett kártékony mozgalommá szerveződni a nemzetiszocialista Németország már-már államvallássá szilárdított ősgermán, őspogány tanai, hatósági keresztényellenessége és a Szálasi Ferenc neve köré csoportosult elégedetlenek egyre hangosabb zajongása közepette. Hogy ez az országra, a társadalomra nézve mekkora veszedelemmé vált, a nyilas uralom megmutatta.

A rendszerváltásnak elnevezett évek csalódásai, magunkra hagyatottságunk tudata ismét felszították a koppányi eszméket.

Ami napjaink koppányi igriceinek, harsány megnyilatkozásaiknak történelmi igazságát vagy tényszerűségét illeti: ezekkel vitázni sem érdemes. A nemzet emlékezete pedig a keresztény magyarság olyan hőseit őrizte meg, mint Szent László, Hunyadi János vagy Rákóczi Ferenc.Koppány vezér akár keresztény hitű is lehetett, lázadásának oka a hatalomvágy volt, amit egy ősi szokás szított, hogy tudniillik az új fejedelem feleségül veheti az elhalt özvegyét. A Géza fejedelem előtti magyar törzsekre pedig nem az István köré csoportosuló, Gizellát kísérő német lovagok, hanem már korábban a császár korszerű hadereje mért végzetes csapást Augsburg közelében. Két elfogott magyar vezért akasztófán végeztek ki, de nem hitbéli okokból, hanem mint fosztogatni érkezett rablóvezéreket.

De keresztény hitünk szempontjából annak se lenne ezer év távlatából jelentősége, ha az István király halála utáni áldatlan, több évtizedes zűrzavarban a pogány hit makacs védelmezői tényleg az ősi pusztai rítus visszaállítására törekedtek, mert valójában hatalmi, trónutódlási küzdelmek zajlottak.

Kárt az okoz, hogy a rég múltba veszett ősvallást emlegető körök, csoportok, a minden nemzet történelmében mindig jelen lévő békétlenek a bennünket 1945-ben leigázott szovjet hatalom fél évszázados erőszakos keresztényellenessége, sőt üldözése következtében megtépázott, megritkított keresztény erkölcsünket, hitünket, Istenbe vetett bizalmunkat rontják tovább, immár nem marxista, hanem "ősmagyar" jelszavakkal.

Most, hogy már a nagy hűhóval alakuló Európai Unió is megtagadja ezeréves vagy még régebbi keresztény mivoltát, nem kell-e gyanakvással figyelnünk ezeket a handabandázó csoportosulásokat? Nem furcsa-e, hogy az "őskommunizmus" egy változatát terjesztik ismét, szűrrel-fokossal, divatos énekekkel-muzsikával álcázva szándékukat? Tételes vallást sohasem fognak tudni terjeszteni, zűrzavart azonban annál sikeresebben - ha nem vigyázunk.