A gyászos emlékű kommunista uralom után sürgetően szükség van arra, hogy az ateista-marxista ideológia torzításait, vallásellenes támadásait, történeti és filozófiai ferdítéseit helyreigazítsuk, és a keresztény világnézetet teljes fényében mutassuk be a felnövekvő nemzedéknek, illetve a nevelőknek szülőknek. Jóllehet a II. vatikáni zsinat szellemében párbeszédet akarunk folytatni minden jóakaratú emberrel, a keresőkkel, a nem hívőkkel is, nem akarjuk elmosni a keresztény (katolikus) önazonosságot, és nem szégyelljük a 'hitvédelem' (apologetika) módszerének alkalmazását sem. Nem támadunk, de ha hitünket és egyházunkat támadják, ha a keresztény világnézetet eltorzítják, akkor védekezünk és helyreigazítunk. Hiteles tájékoztatásra törekszünk, nem feledve, hogy valamennyiünktől hiteles tanúságtételt vár a világ. Nem elég megismerni és terjeszteni az igazságot, hanem meg is kell valósítani. Aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre.

"De aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat." Jn 3,21

Hitvédelmi füzetek/14

Világnézeti sorozat a Vatikáni Rádióban - 1995

Szerkesztik: Szabó Ferenc S. J. és Kiss Ulrich S. J.

I. A SPIRITIZMUS:

Egy nemzetközi szociális kérdőíves kutatóprogram, az International Social Survey Programme, egy tucatnyi nemzet, köztük Magyarország, felnőtt lakosságát, évente megkérdezi a vallási és etikai nézeteiről. Az 1991-es reprezentatív felmérésben a következő meghökkentő adatot találhatjuk a szellemidézésről: A magyar lakosság 5,0%-a azt vallja, hogy „gyakran", további 7,3%-a „több alkalommal", míg 7,6%-a legalább egyszer vagy kétszer valóban kapcsolatba került „olyan személlyel, aki meghalt". Azaz minden ötödik felnőtt magyar úgy véli, hogy egyszer vagy többször életében „szellemekkel' társalgott. Összehasonlításképpen az Egyesült Államokban a felnőttek mintegy 40%-a, Nagy-Britanniában, Szlovéniában é: Ausztriában többé-kevésbé 30%-a; a Fülöp Szigeteken 26%-a, míg Nyugat-Németországban 23%-a tesz vallomást hasonló tapasztalatról. (ISSP 100)

Az ezekbe a jelenségekbe vetett hit terjedőben van. Szükségesnek tartottuk, hogy közelebbről tanulmányozzuk a spiritizmust, de bemutatjuk majd a chanellinget is; mely a spiritizmus XX. századi megfelelője. Míg a XX. században úgy hitték, hogy a halottak szellemével érintkeznek - ez lenne a spiritizmus -, addig a New Age, mellyel korábban foglalkoztunk, úgy véli, hogy e „túlvilági üzenetnek" forrása nem feltétlenül egy halott szellem, hanem, úgymond, paranormális eredetű, azaz túl van a jelenségek, a fizikailag észlelhető ismeret valóságos határain.

A New Age szerint ez a paranormális forrás lehet bármely lény tudata, amennyiben az üzenetet átvevő és közvetíti személy önön tudatát, illetve tudatalattiját éppúgy kizárjuk, mint bármely más, a mi valós világunkban élő és létező testtel rendelkező lényt. A „channel ", magyarul csatorna, az a személy, aki képes ilyen üzenetet átvenni és továbbadni, vagyis szerepe hasonló a spiritiszta médiumhoz, azzal a különbséggel, hogy a New Age híveinek meggyőződése szerint bárki lehet ilyen csatorna, tehát nem csak különleges, rejtélyes tulajdonságokkal felruházott személyek, az ún. médiumok. Ilyen értelemben a channeling, szó szerint csatornázás, csatornarendszer a korábban elit spiritizmus „demokratikus" formája. Úgy tűnik, ez a „csatornarendszer" mintegy a hálózat, a „network" túlvilági megfelelője (a hálózat a New Age jellegzetes laza kapcsolatrendszere).

Kérdéses továbbá: ha ezek a lények a reinkarnáció, azaz az újra meg újra születés törvényét hirdetik, és

A New Age szótára mindenesetre erre vall. Kulcsszavait a manipulálás fogalomköréből meríti. Néhány példa: „agykontroll", „égi vezérlés" (Farkas 39); no és persze a „channelling". Két világhírű szociálpszichológus, Pratkanis és Aronson joggal beszélnek a „propaganda koráról". (Pratkanis 10)

Propagandán manapság „a tömeges befolyást értjük, mely jelképekkel manipulál, és beveti a lélektan eszközeit" (Pratkanis 18). Mindez nagymértékben igaz a modern spiritizmusra. Az Értelmező Szótár a manipuláláson, melyet pejoratív kifejezésként használ, a közvélemény burkolt módon történő befolyásolását érti, de megadja két másik jelentését is: „Hozzáértés nélkül foglalkozik valamivel, babrál valamit", továbbá: „mesterkedéssel (folyamatosan) visszaélést követ el."

A spiritizmus történetében mindhárom meghatározásra találunk példát. A valódi veszélyt azonban nem a szemfényvesztés jelenti, hanem a tömeg befolyásolása burkolt eszközökkel és burkolt célok érdekében. Ennek a befolyásolási folyamatnak megvan az őstörténete. Pratkanis és Aronson az asztrológiában látják a távoli őst: „általános hiedelem volt az ősidőkben, hogy sorsunkat távoli csillagok állása szabja meg. A középkori közfelfogás szerint a gyanútlan embert megszállhatják a gonosz démonok, nagy megátkozhatják a boszorkányok, s viselkedését irányíthatják. Évszázadokkal később, 1770 táján, Franz Anton Mesmer - akinek a nevéből a „mesmerize" (hipnotizál, delejez) ige származik - megalkotta a boszorkányság világi elméletét, mely mind a mai napig hat." (Pratkanis 23) Mesmer szerint nem arról van szó, „hogy megszállna bennünket a démon vagy a rossz szellem, hanem mindannyiunk testében jelen van egy »bizonyos állati folyadék«, mely döntő hatást gyakorol viselkedésünkre, sőt az egészségünkre is. (...) Mesmer váltig állította, hogy képes befolyásolni az ember magatartását egy mágnessel: a test fölé emelve megváltoztatható az állati folyadékok sodrásának iránya." (Pratkanis 24)

Hozzá kell tennünk, hogy elismert kutatók - többek között a nagy francia vegyész, Lavoisier, és a villámhárító feltalálója, Franklin Benjámin - fölülvizsgálták a „csodadoktor" módszereit, de „az állítólagos állati mágnesesség létezésének semmiféle tudományos bizonyítékára nem bukkantak, így az állítólagos folyadékra gyakorolt kúrákat haszontalannak vették". (Uo.)

Mindez nem akadályozza meg a tömeghisztériát. Mesmer követői tántoríthatatlanok maradtak. „Folytatták kísérleteiket, s lassacskán elvetették a mágnesezést, s kizárólag hipnotikus módszerekkel irányították a bennünk lévő állatiságot" - jegyzi meg fejcsóválva Pratkanis és Aronson. (Pratkanis 24) 1890 körül Mesmer hívei megalapították az Új Gondolat Társaságot. (Uo.) Itt álljunk meg egy pillanatra!

Minden reklámszakember tudja, hogy a „következő szavak használata a hirdetésekben megbízhatóan növeli a forgalmat: új, gyors, könnyű, javított, most, azonnal, meglepő, bemutatjuk." (Pratkanis 30) Nos, e szavakkal a New Age és a spiritizmus irodalmában szüntelenül találkozhatunk.

Mesmer sok más szempontból mintaképe az újkori szektás ezoterikus-mágikus mozgalmaknak, amennyiben az áltudományos és vallásos elemeket úgy olvasztotta egybe, hogy azok egyetlen vegyületet képeznek. Mindehhez egy jó adag messiási tudat is vegyül.

Már a legelső hipnotizőrök egyike, egy bizonyos Charles Poyen, „előszeretettel hasonlította önmagát Galileihez, Kolombuszhoz és Jézus Krisztushoz, minthogy olyan igazság birtokába jutott, amelyet az emberek zöme nem érhet föl ésszel." (Pratkanis 26)

Allan Kardec pedig, aki különben egy „druida - azaz pogány kelta pap - reinkarnációjának" vélte magát, és filozófiai rendszerbe szedte a spiritizmus elméletét, önvallomása szerint kinyilatkoztatta Krisztus „valódi" tanítását, mégpedig, úgymond, a szellemek tollbamondása alapján. Erről szól „Az evangélium a szellemek szerint" című kétkötetes munkája, melyet 1862-ben írt. Kardec nemcsak az Újszövetséget írta újra állítólag a szellemek útmutatása szerint -, hanem az Ószövetséget is. De a pokolról és a mennyországról is „helyszíni tudósítók" révén kapott kinyilatkoztatást. Más szóval a „spiritizmus atyja" teljesen új teológiát alapozott meg a szellemek kinyilatkoztatásaira hivatkozva.

A Szentírás effajta átköltésére azonban ma is áll Szent Pál apostol intelme a Galatáknak írt levelében: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdetünk, átkozott legyen!" (Gal 1,8)

Az angyalok és az úgynevezett szellemek állítólagos azonosságát különben Emanuel Swedenborg hirdette meg 1758-ban Londonban kiadott könyvében, melynek címe: „Menny és pokol látottak és hallottak szerint" (Schnurr 35). Mi Swedenborg doktrínája a szellemvilágról?

Van egy szellemvilág, amely mintegy közbeeső, középső állapotot jelent, amelyben a lelket a halál után vagy a mennyországra, vagy a pokolra készítik elő. Az itt-tartózkodás ideje egyénenként változó. Egyeseket azonnal a mennybe, illetve a pokolba küldenek, mások hetekig várnak, megint mások akár évekig tartózkodnak a szellemvilágban. A felső határ e várakozásra állítólag 30 év. Eredetileg nincsenek angyalok és ördögök, hanem e lények korábban emberek voltak. Továbbá minden szellemnek, angyalnak és ördögnek emberi alakja van, és azt sem tudják, hogy valójában halottak, ezért továbbra is úgy viselkednek, mint életükben. (Schnurr 35)

Megtudjuk továbbá, hogy „a szellemvilág egy hegyektől övezett, beláthatatlan méretű katlan. Alatta van a pokol, fölötte a menny." (Ráth-Végh 1979, 353) Mindez inkább Gulliver utazásaira emlékeztet, mint misztikus víziókra!

E bizarr tan hitelét a svéd látnok állítólagos „távolbalátási képességével" alapozta meg. Ráth-Végh István elmesél egy tanulságos epizódot, melyből kiderül, hogy Swedenborg túlvilági kapcsolatainak bizonyítására csalástól sem riad vissza.

A történetet Kant, a nagy német filozófus jegyezte fel, a mecklenburgi követnek osztrák kollégájához írt levele alapján, ami látszólag hitelesítette az esetet. Eszerint Ulrike svéd királyné, Nagy Frigyes testvére, bizonyítékként a szellemekkel való társalkodásra azt kérte Swedenborgtól, hogy „ha megint ellátogat a szellemvilágba, keresse fel az ő elhalt bátyját, Vilmos herceget, s kérdezze meg, mit beszélgettek utolsó találkozásuk alkalmával, s miért nem felelt a királyné Levelére, amelyet elválásuk után Stockholmból írt neki?" A királyné ugyancsak elsápadt, amikor a látnok pár nap múlva tudatta vele mind a beszélgetés tartalmát, mind a soha meg nem kapott levelét. A beszélgetésnek ugyanis nem volt fültanúja. S mivel Swedenborg tudta, miről beszélgettek Ulrike testvérével - holott nem tudhatta -, a királyné hitelt adott a levelében írtaknak is. A porosz herceg állítólag azt kérte levelében a királynőtől, ne politizáljon többé. A királyné e kérésnek az udvar nagy örömére eleget is tett. (Ráth-Végh 1979, 359)

„Kinek használ az eset?" - kérdezi Agatha Christie regényeinek detektíve, valahányszor a tettest keresi. Itt a svéd udvarnak. Nos, Beylan lovag, a királyné lektora, pártfogójának halála után fellebbentette a titok nyitját a Berlinische Monatsschrift olvasói előtt.

A levelet, melyben a királyné tanácsot kért bátyjától, hogy mit cselekedjen, mert túlságosan belekeveredett a politikába, az államtanács kinyittatta, s mivel félt a választól, a levelet elsikkasztotta, a királyné ezért nem kapta meg. A királyné pajkos évelődése Swedenborggal viszont kapóra jött a tanácsosoknak, mert csak rá kellett venniük Swedenborgot, mit üzenjen a halottal: ti. azt, hogy a királyné ne politizáljon többé. Kéz kezet mos, Swedenborg örömmel vállalkozott.

A csalásra különben úgy derült fény, hogy Beylan rajtaérte az egyik tanácsost, amint Swedenborg házából kilopakodott. Amíg a királyné élt, mindketten hallgattak, mint a sír. De a német újság Swedenborg halála után epésen megjegyezte: „Most már mindenesetre módja lesz, hogy a szellemekkel társalogjon." (Uo. 360)

Az 1985-ben kiadott Magyar Értelmező Szótár még így határozta meg: „újkori tévhit, amely szerint médium útján a holtak szellemével érintkezni lehet", illetve az „ezen alapuló szellemidézés". (1221. oldal) A médiumról ugyanaz a szótár azt írja, hogy „szuggerálható, hipnotizálható személy", illetve a „spiritiszták szerint: az, aki a túlvilági szellemekkel tud érintkezni".

A fenti meghatározásból persze úgy tűnhet, hogy a spiritiszta, a szellemidéző, illetve halottidéző - ez lenne a megfelelő magyar kifejezés - mindenekelőtt kommunikációra törekszik, kapcsolatot keres a halottakkal. Különösen azok, akiknek nemrég hunyt el egy szeretett hozzátartozójuk, tudatuk mélyén legalábbis egy ideig vágyódnak valami ilyesféle jelre a „túlvilágról". De a valódi spiritiszta, szellemidéző nem elégszik meg ezzel.

A Bibliai Lexikon helyesen mutat rá arra, hogy a halottidézés, bár azon a „hiedelmen alapszik, hogy kapcsolatba lehet lépni a halottakkal", ezen túlmenően azt is tartalmazza, hogy a „halottak nem csak helyzetük, állapotuk felől tájékoztathatják az élőket, hanem hasznos tanácsokat is adhatnak neki ". (Haag 550) Vagyis olyan segítséget várnak a halottaktól, amelyet az élők nem adhatnak meg.

Georg Bienemann szerint a spiritizmus először is az a hiedelem, hogy „a túlvilágiak" befolyással vannak az evilágra.

(Bienemann 26) „A spiritiszták kritikátlanul hisznek ebben a befolyásban, és bizonyosak abban, hogy erre bizonyítékaik vannak" - teszi hozzá a teológus, aki 1989 óta Észak-RajnaVesztfáliában a „Gyermek- és Ifjúságvédelem Katolikus Munkaközösségének" ügyvezetője.

Ebben az értelemben a (hivő) halottidézés vallási jelenségnek számít. Azért nevezik őket „hívőknek", mert nem keresnek magyarázatot arra, hogy miért és hogyan lépnek kapcsolatba a „szellemek" az élőkkel.

Bienemann szerint ezt a „hívő", vallásos jellegű halottidézést meg kell különböztetnünk az animista halottidézéstől, mely azokat a jelenségeket, amelyek kiesnek a „normális" emberi tapasztalatok kereteiből, a világon belül (immanensen), illetve az ember bensejéből kiindulva lélektanilag magyarázzák. Más szóval a hívő spiritizmus egy külső okot, külső erőt vagy hatást feltételez a jelenségek mögött, míg az animista szemlélet belső okot vagy erőt. Míg a tulajdonképpeni spiritizmus ideológia, sőt vallás, mely a túlvilág létezéséből indul ki, és azzal keres kapcsolatot, azaz túl akar lépni a látható világ határain, addig az animizmus úgy véli, természetes magyarázatot tud adni a jelenségekre. Szerintük a paranormális jelenségek az érzékszervekkel tapasztalható világgal párhuzamos világhoz tartoznak, és többnyire az egyén tudatalattijában születnek, innen magyarázhatók. Ezt a tételt már 1890-ben megfogalmazta az orosz Akazov (Bienemann 49). A paranormális jelenségekkel foglalkozó tudományt eleinte „tudományos okkultizmusnak" nevezték, mígnem 1889ben Max Dessoir be nem vezette a „parapszichológia" kifejezést, amely ma is használatos. (Bienemann 39)

Ez a parapszichológiai-animista iskola kizár minden transzcendenciát. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tulajdonképpeni spiritizmus, mely szívesen hangoztatja, hogy, úgymond, bizonyítékokkal szolgál a túlvilág létezéséről, valójában nem a transzcendensről, a természetfelettiről beszél. Hutten kifejezése szerint transzgresszió, vagyis egyfajta határátlépés. E szemlélet szerint az ember átlépheti saját kezdeményezésére a látható világ határait, és beléphet a láthatatlan világba, megnyitva önmaga számára annak határtalan távlatait. Éppen ezért oly vonzó a kortársak szemében. Dehát honnan ered ez a tévhit?

Mindez 1848-ban az Egyesült Államokban közönséges szélhámosságként kezdődött. Egy hydesville-i metodista, Mr. Fox házában, Maine államban, kopogás zavarta a lakók éjszakai nyugalmát. Állítólag az előző lakók is hallották. A Fox család nagy meglepetésére saját ritmikus kopogásukat egy „ismeretlen hatalom" megismételte, mégpedig ugyanabban a ritmusban. (Bienemann 27) Később felfedeztek egyfajta kopogó ábécét, azaz morzét, és így a kopogásból szavak álltak össze, miután felmondták az ábécét és bizonyos betűkre a „szellem" kopogással (Vernette szerint „roppanással") reagált. Ebből azt következtették, hogy a kopogás szerzője értelmes lény. „Kiderült", hogy a titokzatos jeladó Charles B. Rosma kereskedő, akit az előző lakók állítólag a pincébe temettek el, miután meggyilkolták. A szóban forgó pincében valóban találtak egy csontvázat, de nem volt bizonyítható, hogy Rosma tetemét találták meg.

A különös zaj mindenesetre továbbra is foglalkoztatta a két serdülő lányt, Kate-et és Maggie-t, akik mint médiumok hamarosan nagy hírnévre tettek szert. „Homályos marad, hogy „tehetségük", illetve a jelenségek, melyekről tanúskodtak, valódiak-e nagy csak megjátszottak" - jegyzi meg Bienemann (27), és hozzáfűzi, hogy később több alkalommal rájuk bizonyítottak csalást is. (Uo.)

Jean Vernette viszont a „Spiritizmus" című kis írásában a New York Herald 1888. október 21-i számát idézi, amelyben Maggie (Margareth) kijelentette: „harminc év óta a nővérem meg én nem teszünk egyebet, mint csalunk egyfolytában..." (Delhez 1992, 6) Nővére már korábban színt vallott: „A spiritizmus teljes egészében csalás, mégpedig az évszázad legnagyobb csalása..." (Uo.)

A tréfás (?) utalás a Sátánra érdekes módon nem riasztotta el sem a szenzációéhes szomszédokat vagy a sajtót, sem a későbbiekben több protestáns lelkészt, sőt az amerikai szenátus egyik volt elnökét sem. (Delhez 1992,6)

A Fox-testvérek önleleplezése különben mitsem használt, a lavina megindult és a mozgalom Európában Hippolyte Rivailnak (1804-1869) személyében egy szektaalapító prófétára talált.

Őt mint Allan Kardec-et ismertük meg, ugyanis felvette egy gall, druida pap nevét, akinek, úgymond, „reinkarnációja" lenne! Míg Kardec a spiritizmus elméleti megalapozója, addig a Fox testvérek „érdeme", hogy „felfedezték" nemcsak a halottidézés legelterjettebb technikáját - a kopogó ábécével -, hanem a („hívő") spiritizmus máig is érvényes két alaptételét. Az első: lehetséges a kapcsolat a túlvilággal, mégpedig saját kezdeményezésünkre is. A második tétel az, hogy ehhez egy „jogosítvánnyal ellátott közvetítő" - így hívja Vernette a médiumot - szükséges.

A Fox testvérek koronatanúk arra is, hogy a spiritizmus legalábbis az esetek többségében -közönséges szemfényvesztés. Erről vallott több neves spiritiszta is, így Jean Champenois, művészi álnevén Tony Delbel is (Delhez 1992, 9): „azok a spiritiszta összejövetelek, amelyeken jelen voltam, vagy amelyeket én magam rendeztem meg, nyilvánvalóvá tették, hogy a szellem nem jön vissza a földre". (Uo.) Delbel-Champenois leír egy sor trükköt, hogyan lehet megtéveszteni a hiszékeny közönséget. Igaz, hogy abból, hogy ő csal - és ezt nyíltan is bevallja -, még nem következik, hogy minden „médium" csal.

A bűvész viszont számtalan „valódi" szeánszon - így hívják a halottidézők összejöveteleit - részt vett, és ott mint trükkspecialista mindig megfigyelte a csalást (Delhez 12). Emlékszünk a magyar mesterbűvészre, Rodolfóra? Ő mindig arra intette a közönséget: „Csak a kezemet figyeljék, mert mindig csalok."

Nos, Delbel szerint egy szeánszon mindig a „médium" lábára kell ügyelni: „Vannak ugyanis olyan cselfogások, melyek azt a benyomást keltik, hogy a zajok az asztalból vagy a falból jönnek. Ez pedig úgy érhető el, hogy a médium erőteljesen dobbant a nagy lábujjával. Ez igen bevált módszer. Az emberek ezt azért tartják lehetetlennek, mert még sohasem csinálták, pedig gyakorlással annyira tökéletesíthető, hogy a jelenlevők nem fedezik fel a csalást". (Delhez 1992, 12)

Egy brüsszeli szeánszon azonban a bűvész nagy meglepetésére nem mozgott a médium lába. Kiosont tehát a szobából, és „halk léptekkel felment az emeletre". (Delhez 1992, 13) A rejtély hamarosan megoldódott: „Pontosan az ülésterem felett levő szobában fedeztem fel valakit, aki seprűnyelet tartott a kezében. Mindig, amikor a médium kérdést intézett a »szellemhez«, ez az ember kettőt dobbantott a nyéllel a padlón". (Uo.) Mindebből a bűvész azt a logikus következtetést vonja le, hogy „amikor csalás történik, az egész szeánsz már fabatkát sem ér". (Uo.) Delbel sorra leírja a különböző rejtélyesnek tűnő jelenségeket - az asztaltáncoltatástól a „beszélő" szellemig - mint egyszerű bűvészmutatványokat.

Delbel tehát animista magyarázatot ad a jelenségekre, és tagja annak a belga társaságnak, melyről megtudjuk, hogy a „paranormálisnak ítélt jelenségeket vizsgálja. E csoport hajlandó hinni ezekben a jelenségekben, de nem bármilyen áron. Megköveteli a tények valódiságának igazolását, a jelenségek színteréül szolgáló helyiségek tüzetes átvizsgálásának lehetővé tételét. Erre azonban soha egyetlen spiritiszta sem volt hajlandó, de arra sem, hogy helyet változtasson". (Delhez 1992, 22)

Appletonban, az Egyesült Államokban született 1874-ben, és Detroitban halt meg 1926-ban. Igazi neve Weiss Erich volt. Apja dr. Weiss Mayer Samuel rabbi, Magyarországról vándorolt Amerikába (Ráth-Végh, Varázsvessző 56), és sokszor ámította közönségét megannyi híressé vált trükkel. Így hatvan percre, egy teljes órára, élve eltemettette magát egy hat láb mély sírba. Weiss-Houdini szeretett volna beszélni a halottakkal. Megpróbált kapcsolatba lépni velük, és „asztalokat táncoltatott": eredménytelenül. Kevéssé halála előtt állítólag azt mondta feleségének, hogy ha tud, vissza fog jönni, hogy beszéljen vele. Az özvegy 10 esztendőn keresztül várt az ígért jelre: hiába. (Delhez 1992, 10) Pedig barátaival együtt az özvegy szabályos „szeánszokat" tartott, az asztalra az elhunyt kedvenc tárgyait tették, hogy ezzel is „csalogassák", de mindhiába.

Ráth-Végh István beszámol a spiritizmus világának egy másik magyar származású hírességéről is. A 30 éves hölgy egy genfi áruháznál volt vezető állásban (Ráth-Végh, Varázsvessző 64). Smith Helénnek hívták. Flournoy, a genfi egyetemen a lélektan professzora, aki leírta az esetet, nem árulta el nevét, de hat teljes esztendőn át foglalkozott tudományosan ezzel az, úgymond, „csodálatos képességű" médiummal. (Uo.)

Flournoy professzor tapasztalatait 1900-ban tette közzé Párizsban és Genfben, „Des Indes á la planéte Mars" címmel. A magyar médium ugyanis, úgymond, előző életeiben Indiában, sőt a Mars bolygón is járt. Kalandjairól csak kivonatosan tudunk beszámolni, de ez is roppant tanulságos. Helén ugyanis hitt a lélekvándorlásban. „Apja magyar ember volt, már ifjúkorában kivándorolt Magyarországról, bejárta Itáliát és Észak-Afrikát, majd végleg letelepedett Genfben. Rendkívüli nyelvtehetsége volt: folyékonyan beszélt magyarul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, és értette az angolt, latint és görögöt is. Lánya művelt, intelligens és szerény, egyenes jellemű teremtés volt: döntő ok arra, hogy Flournoy »komolyan foglalkozzék vele«. Mielőtt médiális képességei kifejlődtek volna, már koronként látomások lepték meg: szellemeket Látott maga körül. Ellentétben apjával, nem tudott másként, csak franciául.

Helén a szeánszokon előbb mint Marie Antoinette jelentkezett, ami népszerű szerep a spiritiszta körökben. Az már kevésbé volt szavahihető, hogy Helén épp Mirabeaura és Philippe Egalité orléans-i hercegre vélt ráismerni a szeánsz két résztvevőjében.

Még különösebb volt az ún. hindu regényciklus. E történetben Helén neve Simandini volt, és, férjhez ment egy hindu herceghez, akihez nagy szerelem fűzte. Ezért a halála után önként lépett az özvegyi máglyára. A történetet bámulatos élethűséggel játszotta el... A dolog ott kezdett gyanús lenni, amikor Flournoy professzort azonosította az ötszáz éve halott férjjel. A gyanakvó lélektantudós orientalista kollegákkal ellenőriztette a keleti mese földrajzi-történelmi adatait. Az orientalisták azonban még hírét sem hallották a hindu hercegnek vagy Kanara tartománynak, és még kevésbé „Simandini" hercegnőnek. De a tudós szívós maradt, és végül rábukkant egy Morlés nevű francia író regényére.

Morlés arról volt híres, hogy „adatai meglepően alaptalanok". (Varázsvessző 67) Nos, az ő regényében szerepelt mind a szóban forgó herceg, mind birodalma, de a hercegnő nem. E titok nyitjára is rájött a professzor. Helén édesapja az Arad melletti Simárdról származott. Innen az arabosan hangzó (?) Simandini név, miszerint Helén arab sejk lányaként került volna Indiába. A tudós azt is megfejtette, honnan ismerte Helén az arab közmondást, mely szerint „A kevés barátság is sok ", melyet arabul is le tudott írni. Igaz, európai módra, balról jobbra írt, ami felettébb gyanús volt. A család háziorvosa, Dr. Rapin, azonfelül ráismert saját kézírására. Dr. Rapin arab nyelvtudományokkal foglalkozott, és kiadott egy könyvet is észak-afrikai útjairól. Könyvének tiszteletpéldányait szétosztotta barátai között, Helén apjának is jutott belőle. Az ajánlásul írt mondatot a fogékony leányka „különös tehetségű szemei felitták", az öntudat mélyére süllyedt mondat most bukkant fel.

Az emberi elme valóban csodálatos! Mint ahogy Helén fantáziája is az, hisz „előző életében" a Mars-lakók mind nadrágot hordtak, a nők is, és ez bizony a századfordulón még mesésnek tűnt. Helénből akár magyar Verne Gyula is lehetett volna, ha regényekben és nem spiritiszta szeánszokon adta volna elő dús fantáziájának termékeit. A Mars-lakók nyelvéről különben a hangyaszorgalmú lélektan-tanár a hívők nagy csalatkozására kimutatta, hogy nyelvtana francia: ugyanaz a betűsor, ugyanaz a fonetika, teljesen azonos szórend. (RáthVégh, Varázsvessző 65-71)

Honfitársnőnk lejáratta mind a spiritizmust, mind a reinkarnációs elméletet, de úttörőnek mutatkozott egy más téren: nadrághordó űrlakói az ufók és az űrből látogató lények ősei, ezentúl nemcsak földi halottainkkal, hanem más bolygók titokzatos lakóival is érintkezhetünk médiumok útján. Simandini-Smith kisasszony ennyiben a „New Age" előfutára volt.

Hiszen nemcsak a spiritizmus, hanem a mágia sok más válfaja is terjedőben van. Két-három évtizeddel ezelőtt még Ráth-Végh István, a rá jellemző finom iróniával gúnyolódhatott a felvilágosulás nevében a „varázsvesszőkön" és a babona más eszközein. Ma bizony elcsodálkozna, hogy mindaz, amit a mágiáról vagy ördögidézésről írt, nem kultúrtörténeti kuriózum többé, hanem egyre nagyobb tömegek világnézetének, szemléletének - és mondjuk ki - pótvallásának szerves része.

Ráth-Végh korabeli társadalomrajza a mágiával foglalkozókról választ adhat e kérdésre. A következőket írta a varázsvesszőről, mely, úgymond, egy „csodálatos szerszám, mely rávezet a föld mélyén rejtőző kincsekre", (Varázsvessző 7): „Több csoport vív betűharcot a varázsvessző körüli irodalomban. Az egyik a vakon hívőké. Tagjai az okkultista világból sorozódnak. Ők médiumi erőt látnak a varázsvesszős forráskutató vagy érckutató személyében. (...) A másik tábor kicsiny, de annál hangosabb. Helyesebben: annál gorombább. Ugyanis a hivatásos szaktudósok, geológusok egy csoportja röviden efféle szavakkal intézi el a varázsvessző kérdését: ostobaság, butaság, szélhámosság". (Uo.)

Mindez ma is igaza mágia szerelmeseire, illetve a racionalista kritika egy részére. Íme, ízelítőül egy szemelvény egy modern varázskönyvből: „A titok ködébe burkolt fekete tükör évezredek óta szolgálja a beavatottakat. Aki tudja a nyitját, segítségével bepillanthat a jövőbe, szellemekkel társalkodhat, kivetítheti akaratát, átléphet az asztrálvilágba, és a lelkében szunnyadó titkos erők felszabadításával kezébe veheti sorsa irányítását." (Tyson)

Az 1991-ben magyarul is kiadott kézikönyv, úgymond, bevezet a „gyakorlati mágia" világába. Szerzője hatalmat ígér: vedd kezedbe sorsodat! Légy ura a jövőnek, lépj új világokba - itt a mágia világába, sőt a titokzatosan hangzó „asztrálvilágba". Mindezt 158 forintért...

Sokan képtelenek ellenállni a csábításnak, s ha másért nem is, de kíváncsiságuk kielégítésére bepillantanak a „varázstükörbe". Sokszor végzetes következménnyel. Többnyire csak az a homályos érzés marad az olvasóban: valami igaz lehet benne...

A mágia reneszánszát éli, mert készségesen kikapcsoljuk a racionális gondolkozást, de a korábbi vallási tilalom, a bibliai tabu hatóereje is erősen csökkent az elvilágiasodott modern társadalomban. Mert az effajta „gyakorlatokat" a zsidó vallás éppúgy tiltja, mint a kereszténység.

Izraelben a halottidézés kiirtandó rossznak számított (Haag 550), de az egyszerű nép körében azért burjánzott. Sámuel első könyvében olvashatjuk, hogy Saul király is megbízta szolgáit (1Sám 28,7): „Kerítsetek nekem egy asszonyt, aki ért a halottidézéshez! Elmegyek, és kérdést intézek hozzá".

Ez a halottidézés állítólag kánaáni szokás volt. Az Ószövetségben a héber eredeti az „ob" szót használja, ami másutt borostömlőt is jelent, itt azonban „szellem" értelmű. Ezt az obot megkérdezték, mint Jahvét, és épp ezért tiltja Mózes Törvénykönyve: csak Isten ismeri a jövőt. Hogyan hághatta át akkor a zsidók első királya az egyértelmű tilalmat?

A tilalom nem véletlenül használja a Szövetség szavait, mely bevezeti a tízparancsolatot is. A halottidéző vét az első parancs ellen, bálványimádó:

Sault azonban a „filiszteusok táborának láttán félelem fogta el, csak úgy remegett a szíve". (1Sám 28,5) „Ezért Saul megkérdezte az Urat, de az Úr nem adott neki feleletet sem álmában, sem jelekkel, sem pedig a próféták által."

Isten hallgatott, Saul pedig félt, s mivel félelme a bizonytalan jövőt illetően nagyobb volt istenfélelménél, áthágta saját tilalmát. Sőt újabb vétekkel tetézte, álruhában kereste fel a dori jósnőt, és törvénysértést követelt tőle. Az asszony azonban figyelmeztette: „Magad is tudod mit tett Saul, mind kiirtotta az országból a halottidézőket és jövendőmondókat. Miért állítasz hát csapdát nekem?" (1Sám 28,9) Saul azonban esküdött az Úrra vétve a (héber számozás szerint) harmadik parancs ellen:

Sőt követelte az asszonytól, hogy idézze meg Sámuel szellemét, és amikor az megjelent, földig hajolt és leborult előtte (20,15), vagyis Istenként tisztelte! Saul úrrá akart lenni sorsán. Nem hitt az élő Sámuelnek, de a halott - aki szemrehányást tett neki, hogy zavarta nyugalmában - szintén mondhatott neki mást, mint hogy az „Úr azt tette vele, amit általa, ti. Sámuel által, előre megmondott neki: elveszíti királyságát". (17) Illúziónak mutatkozott, hogy a halottak révén úrrá leszünk a jövőn. Sőt Saulnak életébe került a törvényszegés, és félelme is csak fokozódott. Pontosan ez vár a mai halottidézőkre - amennyiben nem szélhámosságról van szó -: istenkísértésük csak fokozza félelmüket, s uralmuk a szellemek felett illuzórikus. S mi több, gonosz szellemek kezébe is adhatják magukat.

„Aki gyakran megtette, annak számolnia kellett azzal, hogy kiirtják a népből (Lev 20,6): a halottidézőket is meg kellett kövezni (Lev 20,7)" - olvashatjuk a Bibliai Lexikonban. (Haag 551) A felvilágosodás századaiban azonban a tilalom erejét vesztette, a technikai civilizáció alapkérdése pedig a „hogyan" és nem a „miért" lett. Különös módon ezt a magatartást felvette a modern mágia is. Így Tyson említett kézikönyve az ún. „varázstükörről" a következő mondattal kezdődik:

Nagy szükség van a megkülönböztetés szellemére, hogy felismerjük ebben a kihívó mondatban a sátánizmus alaptételét, melyet Aleister Crowley fogalmazott meg, és sátánista rituáléjába is beépített.

„Do What Thou Wilt Shall Be the Whole of the Law!" Crowley diadalittasan ünnepelte vélt győzelmét Jézus, a „rabszolga-Isten" felett: „A rabszolgaisten a szabadság urának hatalmában van. Eljött a te órád" „.Add nekem a Te helyedet, Jézus! A te korszakod lejárt, megszületett Hórusz korszaka, az állaté, amely egy ember, és amelynek száma 666. A törvény a szeretet, az a szeretet, mely az akarat uralma alatt áll." (Duorak 252)

Ebből már kitűnik a modern mágia és spiritizmus rokonsága a sátánizmussal, illetve a New Age egyes ágaival. Ez is, az is hatalmat kínál, a modern mágia egyenesen csodatevő hatalmat. Hasonlítsuk például össze a „varázstükör" használati utasítását, a New Age-pszichológus, Bistey Zsuzsa programjával (lásd „Igaz-e, hogy beléptünk a Vízöntő-korba" című füzetünket): „Hogy visszaadhassuk az emberi lélek igazi hivatását, meg kell ismernünk: határtalanul gazdag potenciáit". (Bistey 28)

Különösnek tűnhet, de az idézet szerint, aki nem gyakorolja a mágiát, az valósággal „bűnös", hisz hátat fordít a „Teremtés leglényegének". De ahol Teremtésről beszélünk, ott Teremtőről is kell beszélnünk. A Teremtő valójában óvta az embert az effajta megismeréstől (Ter 2,17): A „jó és rossz" megismerése a Biblia nyelvén mindentudást, korlátlan tudást jelent, és épp ettől - a minden etikai korláttól mentes „szabad" tudástól és annak végzetes következményeitől akarta a Teremtő megóvni teremtményét.

A „kígyó" azonban „ravaszabb volt a föld minden állatánál", és sikeresen épp az ellenkezőjére csábította az embert. Ma sincs másképp. Felismerhető a csábítás hazug taktikája Jézus kísértésének történetében is: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok, mert én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom". (Lk 4,6) Jézus e szavakkal válaszolt:

Ha vele ellentétben nem utasítjuk el a kísértést, akkor lassan - minden egyes végbevitt „csodával" - erősebbé lesz lelkünkben a „fantasztikus képesség", mely fokozatosan eltávolít Urunktól, Istenünktől, és a Kísértő karjaiba terel minket. Ez a veszély a modern spiritizmus esetében különösen fennáll, hisz a spiritiszta olyan „szellemekkel" társalog, érintkezik, akiknek kilétéről, valós identitásáról valójában semmit sem tud. Így felettébb gyanús, hogy a spiritizmus, a mágia és a New Age egyöntetűen vallják a reinkarnáció tanát, vagyis az újra- és újraszületések örök körforgását, és erre épp a „megidézett" szellemeket hívják koronatanúként.

A legfontosabb kérdés valójában tehát nem az, hogy „Hogyan csináljam?" (Tyson 5), hanem az, hogy javamra szolgál-e, vagy káromra, illetve kinek a javára és/vagy kárára?

Ami sokszor ártalmatlan játékként kezdődik - időközben nem is egy ifjúsági folyóirat „egyfajta használati utasítást" ad az asztaltáncoltatáshoz -, sokszor tragikus véget ér. Ezért a „hogyan"-ról tudatosan nem írtunk.

De két veszélyre fel kell hívnunk a figyelmet!

Különös, hogy ilyen szeszélyes, hízelgésre hajlamos és hazudós lényektől várjuk problémáink megoldását!

A második veszély, hogy valóban a szellemek uralnak minket. E veszélyt a gyakorlati mágia hírverői igyekszenek csökkenteni szemünkben. Feltűnő, hogy Tyson például úgy jellemzi a szellemeket, mint valami háziállatokat: „(Ha szólítjuk), megjelenik; éppúgy viselkedik, mint az állat: eleinte bizalmatlanul, majd lassanként megtanulja felismerni az embert a kapott jelek s főként a név alapján - végül már bizakodva közeledik". (Tyson 157)

Egy ilyen „megszelídített szellem" - bár hazudós -, ártalmatlannak tűnhet. De nem ajánlatos „durván bánni velük" - inti olvasóit Tyson (174) -, mert, úgymond, a „legtöbb erőszakosan reagál". Ugyanis állítólag vannak jóindulatú szellemek és vannak alsóbbrendű szellemek.

A jóindulatú szellemeket kényszeríteni sem kell, maguktól is szívesen szolgálnak, ha a mágiahasználó céljai összhangban állnak természetükkel. Az alsóbbrendű szellemekhez pedig csak akkor folyamodik az ember, ha anyagközpontú, kaotikus mágiát űz, amellyel az a célja, hogy másoknak ártson, hogy másokkal szemben tisztességtelen előnyökhöz jusson. Az ilyen hívásra felbukkanó lényeket emlegetik széltiben démonokként. Őket csak fenyegetéssel, erőszakkal lehet szolgálatra kényszeríteni.

Tyson - de Allan Kardec és spiritiszta követői is - különbséget tesznek a „magasabb rendű szellemek" és démonok között. „A magasabb rendű szellemlények - próbál minket nyugtatni a varázstükörrel manipuláló Tyson - nem csupán undorodnak az ilyen feladatoktól - értsd a fekete mágiától -, hanem valósággal képtelenek is végrehajtásukra. A démonok mindenre kaphatók, ők azonban gyűlölik az emberiséget, csak akkor engedelmeskednek készséggel a rossz útra tért mágusnak, ha

De honnan tudjuk, hogy egy szellem „magasabb rendű" vagy gonosz démon? Hisz „az ördög is meg tud jelenni a világosság angyalaként!" (van Rijckenborgh 107) A figyelmeztetés a rózsakeresztes van Ricjkenborgh, tehát egy ezoterikus szerző tollából származik, aki óva int a spiritizmustól, melyet az „emberiség egyik legszörnyűbb csapásának" nevez. (van Rijckenborgh 106)

Szerinte a „spiritizmus az alantas éterek, de főképpen a magasabb éterek rablása". (van Rijckenborgh 109) A rózsakeresztesek abszurdnak tűnő tanát az éterről itt nem mutathatjuk be részletesen. Nagyjából arról van szó, hogy az embernek nemcsak fizikai, hanem ún. éterteste is lenne, mely, úgymond, halálunk után lassú „feloszlási folyamatnak van alávetve".(van Rijckenborgh 106)

Nos, bizonyos „földhöz kötött" halottak mindent megtesznek, hogy az éterveszteséget feltartóztassák, sőt növeljék étertestüket, és ezért tartózkodásukat az átmeneti területen, amit „tisztítótűznek is neveznek" - itt ráismerhetünk Swedenborg bizarr tanára - igyekszenek mesterségesen meghosszabbítani. Ennek eszköze lenne a spiritizmus, amely tehát egyfajta vámpírizmus, azzal a különbséggel, hogy a szellem nem vérre szomjas, hanem éterre.

Más szóval a szellemek egyfajta élősködők. A legveszélyesebbek állítólag azok, akik halálosan félnek a pokoltól, és ezért, úgymond, „semmitől sem riadnak vissza, hogy fenntartsák magukat éterbirtokuk révén". (110) Ezek a különösen elszánt szellemek lennének a démonok, és van Rijckenborgh mindenütt démonokat lát: „a démonok annyira körülöttünk vannak és olyan természetűek, hogy ezt korábban lehetetlennek tartottuk volna" - írta már 1950-ben a holland rózsakeresztes, aki szerint a „sátánizmus kormányozza a világot". (111)

Mindez abszurdnak tűnik, különösen amikor van Rijckenborgh kifejti, hogy szerinte ezek a démonok „úgy tartják spiritiszta köreiket, mint az állattenyésztő a disznót, tehenet, tyúkokat, és azoknak a termékeiből él". (112) Ami azonban szinte látnoki - az írás 1950-ben jelent meg -, az a spiritizmus és sátánizmus összefüggésének felismerése. Ez lenne tehát a második veszély: a szellemidézés ördögidézéssé fajul.

Egy olasz okkultista, Andrea Ferreri, nem tartja kizártnak, hogy a három mágikus város, Prága, Torino és Lyon alkotta diabolikus, ördögi háromszögben őrizetlen temetőkben és meggyalázott templomokban emberáldozatoktól sem riadnak vissza, hogy a jövőbe pillanthassanak. (Ferreri 8) Az átmenet a spiritizmus és a sátánizmus között - úgy tűnik manapság cseppfolyós.

De - mondhatná valaki - vannak ismerőseim, akik hívő emberek, és amikor kapcsolatba kerültek halott hozzátartozójukkal, annak hatása alatt hitük még el is mélyült.

Nos, Rijckenborghnak erre is van egy különös elmélete. Szerinte a szellemek „ellenőrző. csoportokat" képeznek, és ezek „hozzáigazodnak a spiritiszta kör jellegéhez. Ha az vallásos, akkor az ellenőrző csoport is az. Ha a kör emberbarát vagy okkult, akkor az ellenőrző csoport is az." Ez a tetszetős és persze nehezen bizonyítható elmélet látszólag magyarázatot ad a spiritiszta tapasztalatok sokféleségére. A szellemek céljuk elérése érdekében alkalmazkodnak „gazdájukhoz", de csak azért, hogy megtévesszék, hogy becsapják. Ennyi talán elég is ízelítőül, de itt is felismerhetünk egyfajta intuíciót: a látszólag vallásos üzenetek vagy tőlünk függenek, saját vallásosságunktól - ez lenne az „animista" vagy immanens magyarázat -, vagy valóban külső hangok, de akkor megbízhatatlanok, hisz egyelőre nincs megfelelő kritériumunk eldönteni, hogy nem démonokkal van-e dolgunk, akik eleinte a jó leple alatt igyekszenek beférkőzni bizalmunkba.

George Bienemann egy konkrét példát idéz a vallási illúzióra. (Bienemann 31) Egy alkalommal információs előadást tartott a spiritizmusról. Az összejövetelen ismerkedett meg egy asszonnyal és lányával, akik őszintén elmondták, hogy „rendszeres kapcsolatban állnak halottakkal". Magukról azt vallották, hogy mélyen vallásos emberek, a kapcsolatot a halottakkal csakis úgy tudják elképzelni, hogy imával kötik egybe. Az ülések előtt és után egy üdvözlégyet imádkoznak, és egy keresztet helyeznek el középre. Ez szükséges, úgymond, hogy távol tartsák a gonosz szellemet. Úgy tűnik, sikerük volt. Nemcsak „normális" halottakkal, hanem, úgymond, a Szűzanyával is kapcsolatba kerültek. Tőle kaptak tanácsokat az életre. Az asszony és lánya íráspróbákat is hoztak magukkal az ülésekről. A túlvilági kapcsolatok nagy hatással vannak életükre. Bienemann tapasztalata szerint a vallásos emberek gyakran szertartásos, jámbor formában celebrálják szeánszaikat. Mindebben semmi különös nincs, hisz a hivő hisz a túlvilágban, ezért vélt kapcsolata ezzel a túlvilággal is keresztény elemekkel vegyül, azaz úgy véli, Jézussal, a Szűzanyával, a szentekkel társalog. Aki viszont elutasítja a vallást, az nem kap keresztény „kinyilatkoztatást", hacsak rossz lelkiismerete nem szólal meg a tudat alól, és követeli a korábbi, elhagyott vallási gyakorlat újrafelvételét. Ez aránylag gyakran fordul elő, ti. hogy a „halott" szelleme felszólítja hozzátartozóit, hogy járjanak templomba, imádkozzanak, sőt imádkozzanak érte. Bienemann joggal kérdezi, hogy kedves halottaink ilyesfajta kérései vajon nem a vallási kiskorúság jelei-e, amennyiben egy külső tekintélyre van szükségünk, hogy önön lelkiismeretünkre hallgassunk. Nem adunk ilyenkor a halott szájába olyan önvádat, kételyt, melyet eddig elfojtottunk, de amikor szembe kerültünk a halál rejtélyével, elemi erővel előtört? (54) A mélylélektan mindenesetre alátámaszt egy ilyen feltételezést. Sajnálatos, hogy egyeseknek épp spiritiszta tapasztalatra van szükségük, hogy megtérjenek, hogy Isten és az egyház örökérvényű parancsait újra komolyan vegyék.

De mi van, ha ugyanaz a „szellem" egy szép napon megjövendöli saját halálunk közeli dátumát? Egy hittantanár mesélte el Bienemannak egyik tanítványa esetét, aki élettartama iránt érdeklődött. A szellem konkrétan megmondta a közeli időpontot. A diákot halálfélelem kínozta, visszahúzódott, és csak miután a fatális dátum elmúlt, anélkül, hogy a jóslat bevált volna, merészkedett ismét társaságba. Más fiatalok viszont hasonló esetekben pszichiátriai kezelésre szorultak.

A szellemidézés tehát játék a tűzzel. Nagy lelki érettség szükséges ahhoz, hogy ilyen, egész bensőnket felkavaró élmények után újra megleljük a lelki nyugalmunkat. A paradox az, hogy lelkileg stabil egyének kerülik az effajta látványosságot, és épp a veszélyeztetettek kísérleteznek vele!

A legnagyobb veszély - Bienemann szerint - a „médiumpszichózis", amely hasonló a tudathasadáshoz. Ez azt jelenti, hogy hosszabb spiritiszta gyakorlat után az öntudat mintegy „önállósítja magát", úgy éljük meg, mint egy önálló lényt. Ilyenkor nincs is szükség többé spiritiszta ülésekre, a szellemek maguktól jelentkeznek, a médium belső hangokat vél hallani, kényszert érez, hogy mindent leírjon, amit a „szellem" üzen, stb. (Bienemann 102) Bender, a parapszichológia legismertebb német kutatója a „tudat hajszálereiről" beszél. „Hála" a spiritiszta gyakorlatoknak a tudatalatti mintegy hajszálereken ellenőrizhetetlenül a felszínre tör. A tudat mintegy önállósítja magát, és a beteg - mert itt már betegről kell beszélnünk - önnön tudatát a halott szellemével azonosítja. (Bienemann 103) Egyes esetekben ez a meghasonlás megszállottsággá fajulhat. Ilyenkor a médium az önállósult tudatot Sátánnal azonosítja, aki birtokába akarja venni őt. Itt már a pszichopatológia és a sátánizmus határmezsgyéjén mozgunk.

Bienemann joggal javasolja, hogy nekünk keresztényeknek egymást kell segítenünk, amikor gyászeset éri felebarátunkat. Az „őszinte részvét", amelyet a temetésen vagy gyászmisén gondatlanul odamormolunk a gyászolóknak, legyen valóban őszinte. Ne hagyjuk magukra őket, legyünk tapintatos vigasztalói a családnak. „Boldogok a szomorkodók: majd megvigasztalják őket" - hirdette Jézus a hegyi beszédben. (Mt 5,4) Ezt az ígéretet nekünk kell beváltanunk, mindnyájunknak, szolidárisan. Ennek egyik formája a közös ima. De az ima kulcs a gyászolók számára is, hogy ne gyanús szellemektől kapjanak vigaszt, hanem Jézustól magától:

Bienemann, Georg: Pendel, Tisch & Totenstimmen: Spiritismus und christlicher Glaube. In „Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen". Hrsg. Friederik Valentin und Hans Gasper. Ein Ratgeber. Freiburg im Breisgau: Herder, 1994. 143 oldal.

Braun, Rosemary: Kompositionen aus dem Jenseits: Das Medium Rosemary Brown berichtet. Az angol eredeti címe: „Immortals at my Ellbow", Ford.: Rolf Jurkeit. 1974. München: Wilhelm Goldmann Verlag, © 1981. 316 oldal.

Delhez, Charles, S.J.: A spiritizmus. hord. Németh András. Mit gondoljunk róla ...? Mécses-Aggiornamento, 1992. 40 oldal. Delhez, Charles, S.J. éd.: Spiritisme et channeling. Que penser

de ...? N° 20. Namur: Editions Fidelité, 1994.

Dvorak, Josef: Satanismus: Schwarze Rituale, Teufelswahn und Exorzismus. Geschichte und Gegenwart. München. Wilhelm Heyne Verlag, 1991. 446 oldal.

Ferreri, Andrea: Tutti i segreti del mondo occulto. Scienza e medicina. N° 1, Anno IV. Roma: Europa Distribuzioni S.r.l., 1991. 96 oldal.

Gramaglia, Pier Angelo: Esoterismo, Magia e Cristianesimo. Casale Monferrato (AL): Edizioni Piemme Spa., © 1991. 454 oldal.

Guzzetti, Giovan Battista: Inchiesta sull'occulto e il paranormale. Casale Monferrato (AL): Edizioni Piemme Spa., 1993. 133 oldal.

Haack, Annette und Friedrich-Wilhelm: Jugendspiritismus und -satanismus. Begriffe. Informationen. Überlegungen. Münchener Reihe. München: Evangelischer Presseverband für Bayern, 21989. 80 oldal.

Haack, Friedrich-Wilhelm: Aberglaube - Magie - Zauberei. Münchener Reihe. München: Evangelischer Presseverband für Bayern, 51989. 63 oldal.

Introvigne, Massimo: II Capello del Mago: I nuovi movimenti magici dallo spiritismo al satanismo. Milano: SugarCo Edizioni S.r.l., © 1990. 487 oldal.

ISSP 1991 Religion. ZA Study 2150. Machine Readable Codebook. Köln: Zentralarchiv für Empirische Sozialforschung an der Universitát Köln. Updated Version 1993. 405 oldal.

Schnurr, Otmar: Aberglaube: Faszination und Versuchung. München: Kösel, © 1988. 127 oldal.

Tyson, Donald: A varázstükör. Az angol eredeti címe: How To Make and Use A Magic Mirror, 1990. Fordította Trethon Judit. Budapest: Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1991. 138 oldal.

Van Dam, W.C.: Okkultismus und Christlicher Glaube. Holland eredeti: Okkultisme en christelijk geloof, 1978. Ford. Karl-Heinz Schablowski. Schorndorf: Verlag Johannes Fix, © 1981. 122 oldal.

van Rijkenborgh, J.: A modern Rózsakereszt elemi filozófiája. A holland eredeti címe: „Elementaire wijsbegeerte van hert moderne rozenkruis", 1950. Szegletkő sorozat 5. Lectorium Rosicrucianum. Haarlem (NL): Rozekruis-Pers, 1993. 195 oldal.

Wehr, Christian (Hrsg.): Lexikon des Aberglaubens. München: Wilhelm Heyne Verlag, © 1991. 122 oldal. „halottidézés" in: Bibliai Lexikon. Szerkesztő: Herbert Haag.

Fordította: Ruzsiczky Éva. Budapest: Szent István Kiadó, 1989. 550-551. oldal.

„Lo Spiritismo." Sette & Religioni: 9. Gennaio - Marzo 1/1993. Anno III. Edizioni Studio Domenicano. 154 oldal.