Az autó kormányát szándékosan kaptam el, az ütközés hatalmas volt, a kocsi összetört, de nekem a hajam szála sem görbült. A cselekedeteim és szavaim zavarosak, érthetetlenek voltak. Egy fura másik világról beszéltem, ahonnan nekem parancsolnak, és az utasításokat végre kell hajtanom. Ha nem teszem meg, szörnyű büntetéseket kell kiállnom, és a szeretteimet életveszélybe sodrom...

A családom úgy látta, hogy őrült vagyok. A pszichiáter szerint súlyos idegösszeroppanásban, tudathasadásban szenvedek, és elég reménytelen az állapotom. Évekig tartó, hosszú gyógyszeres kezelés, és klinikai ellátás esetén is csak rendkívül lassú javulás várható. Magamra és másokra veszélyes vagyok, a cselekedeteim kiszámíthatatlanok. Az orvos feltétlenül intézeti kezelést javasolt, egyébként nem vállalt felelősséget. Én kértem, hogy adjanak nekem néhány napot, mert úgy éreztem, hogy én már meg tudok gyógyulni. Ha nem leszek jobban, ígértem, hogy magamtól visszajövök. Egy hét múlva már dolgoztam, egy év múlva szinte teljesen gyógyultnak mondhattam magam. Pár napig még szükségem volt altatóra, később azonban abbahagytam a gyógyszerek szedését. Gyógyszerek és drasztikus orvosi beavatkozások nélkül váltam új, egészséges emberré. Azt hiszem megértettem a tudathasadásom lényegét, és rátaláltam az egyetlen tökéletes és kíméletes gyógymódra, Jézus Krisztusra.

A közelmúltban a pokol rengeteg kínját, gyötrelmét tapasztaltam meg. Az átélt borzalmakat sokáig magamba zártam - a családom és az emberek meg nem értésétől tartva. Egyre erősebb azonban bennem az a gondolat, hogy a nyomasztó rémségeket azért kellett átélnem, hogy megtudjam: Isten öröktől fogva van. Ő adta az életemet, mely az övé. Ő ragaszkodik egész személyemhez. Nem adhatom más hatalomnak sem a saját, sem a mások lelkét. Hogy ezt megértsem, két kézzel kapott utánam az én Teremtő Atyám, felrázott és visszarántott egy szakadék széléről.

El kell mondanom, hogy a sátán új eszközök bevetésével akar magának lelkeket megkaparintani. Olyan csapdákat alkalmaz, amely ellen a jóakaratú emberek, még talán az Istent szerető, hívő, de nem eléggé éber lelkek is védtelenek. Csak a kellő felvilágosítás, a tisztánlátás és a Teremtő segítségének kérése állíthatja meg ezt. Gyors beavatkozás volna szükséges, és fontos lenne, hogy a kísértő elleti küzdelem egy akolba terelje az Úristen nyáját. Történetem legyen figyelmeztető példa mindazok számára, akik az Istenhez vezető útról letérnek és ismeretlen erőkhöz fordulnak gyógyulásuk reményében.

Történetem lényegéhez tartozik, hogy elszánt materialista, ateista voltam, aki kezébe nem vett volna vallási tárgyú könyvet. Hitetlenségem és tudatlanságom kiszolgáltatottá tett.

A tragédiát követően volt elég időm elgondolkodni, hogy jutottam el idáig. A rohanásnak vége, elemeznem kellett eddigi életemet. Lássuk csak, hogy is volt?

Egy református “Isten háta mögötti” kis faluban születtem, ahol Isten az esti, gyorsan elhadart, félálomba ringató imát jelentette. A templom pedig, hetente egyszer, a felnőttekkel együtt, nem kötötte le a figyelmemet. Nem így a hittanórák! Rendkívül izgalmasak voltak az Ószövetség csodálatos, kalandos történetei, amelyekből kiderült, hogy az Úristen hogyan «büntet». Az Újszövetségig, Jézus Krisztusig már nem jutottunk el. Otthon, ha nem fogadtam szót, a nagymamám szidott, Istennel ijesztgetve. A jóságos, szerető és irgalmas Isten fogalma, a bűnbánat fontossága, Jézus megváltása el sem jutott hozzám. Az Ő neve a karácsonyi, ajándékhozó Jézuskához kapcsolódott csupán.

Az iskola felső tagozatában a történelem tanár (a Jóisten bocsásson meg neki) olyan meggyőzően tanította a vallás kialakulásának gyökereit - a marxizmus szerint - hogy mindent elhittem neki. A konfirmáción már azt kértem: Istenem, ha vagy, kérlek bocsáss meg nekem, mert úgy konfirmálok, hogy nem hiszek benned. És komolyan féltem, hogy Isten megbüntet, ha mégis van.

A középiskolában (állami) az Isten nevét nem volt szabad kiejteni. Csak titokban a pad alatt kulcsoltam össze a kezem, és magamban kértem a Teremtő Atyát, hogy segítsen, amikor nem akartam felelni. És Ő igen sokszor segített, mégsem hittem Benne igazán.

A felsőoktatásban az aktív mozgalmi élet a maradék hitet is kiölte belőlünk. A vallásos diákoknak erősen titkolniuk kellett hovatartozásukat, mert már a felvételin - később magam is ezt tettem - megrostálták a «nem idetartozókat». Mindenben elfogadtam a rendszer szemléletét, mert én egy «jó» gyerek szerettem volna lenni, aki a tanárai, főnökei útmutatásait vakon, kritika nélkül teljesíti. Voltak kényes kérdések, mint «forradalom, vagy ellenforradalom-e 1956», vagy a «vallásosság», amiről az intelligens emberek nem beszélnek. Isten ismét csak a pad alatti kéztördelésekkor került elő, amikor éppen bajban voltam. És Ő még ekkor is, és később is még nagyon sokszor segített, ha hívtam... Akkor sem hagyott el. amikor megkaptam a piros könyvecskét. (Csak szapora pulzussal figyelmeztetett az értelmetlen szócséplésekkor, felszólalásokkor, hogy: “Vigyázz, nem neked való ez a játék”. Én azonban mindent nagyon komolyan vettem.) Én kiváló munkás akartam lenni, aki leköröz mindenkit. Az erőm és akarásom szerint nem ismertem határt. Hajnaltól késő estig a munkahely szolgálatában. Jólesett a sok dicséret és kitüntetés. Az első és legfontosabb az életemben a munka volt. És mindig volt valaki aki a feladatokat észrevetette velem... A feladatokat, amelyeknek sosem volt végük. Észre sem vettem, hogy másoknak is szükségük lenne rám, a szüleimnek, nagyszüleimnek, testvéremnek, barátaimnak... Az Úr pedig figyelmeztetett az első daganattal. Műtét, kiesés a munkából... Észre kellett volna vennem, hogy nélkülem is megy tovább az élet, nem vagyok nélkülözhetetlen.

A nagy tülekedésben itt-ott besároztam magam. A lelkem mélyén azonban nem tudtam túltenni magam az egyre szaporodó fekete pöttyökön. Rászoktam a dohányzásra, mint feszültség-levezetőre. Naponta 3-4 kávéval mérgeztem magam, hogy sose legyek fáradt, teljesen túlhajszoltam, kizsaroltan a szervezetem. A szorongások csökkentésére a belgyógyász pszichiátriai kezelést, a pszichiáter autogén tréninget javasolt. Kipróbáltam, megtanultam a rejtelmes gyógyító eljárást. Ahelyett, hogy életmódot változtattam volna, elfogadtam egy ismeretlen misztikus gyógyítást, amely valószínűleg fokozta nyitottságomat a transzcendentális világ felé. Később abbahagytam a tréninget, mert túl sok időt vett el tőlem, és a rohanó mindennapokba nem fért bele. A szapora pulzus állandósult, de nekem ez sem számított. Szedni kezdtem a Trasicort. Eleinte még a kétszer fél is sok volt, aztán a 3x4 is kevés lett. Végül összeestem az utcán. Az orvos szerint elromlott a szív automatikája, valószínűleg pészmékert kell beültetni. Öntudatlanul Istent hívtam, mint mindig, amikor bajban voltam és Ő egy új gyógyszer formájában ismét segített rajtam. Az Isten újabb, komoly figyelmeztetését megint nem vettem komolyan.

A pályám szépen ívelt felfelé. Már szinte mindent elértem, ami elérhető volt, csak családom nem volt. Rájöttem, hogy enélkül az egész hajszának nincs értelme. A Jóisten adott családot is, és úgy tűnt, minden rendeződik az életemben. Csak a szülés volt olyan rettenetesen nehéz. Egy napi reménytelen szenvedés a szülőszobán, és én akaratlanul, öntudatlanul sóhajtottam fel: Jaj Istenem, Istenem segíts! És akkor Ő ismét segített, felgyorsult minden, egyszerre elkezdtek futkosni körülöttem az orvosok, és megszületett a kicsi, pedig közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem a kihordott egészséges gyermeket. Másnap pedig szégyelltem magam az orvosok előtt, mit gondolhattak rólam, hogy az Isten nevét sóhajtoztam...

Egész eddigi életemre az volt a jellemző, hogy én kértem, Isten adott, de valahogy mégsem akartam tudomást venni Róla. Ami ezután következett, arról úgy gondoltam, hogy az Úr elengedte a kezem. Csak később jöttem rá, hogy Ő mindvégig kinyújtotta a kezét, időnként utánam kapott, és felemelt, csak én nem fogtant meg, én engedtem el az Övét, én fordítottam egyre inkább hátat. Ő azonban nem mondott le rólam, újra és újra hívott.

Az annyira várt gyermek születése után hamarosan ismét az foglalkoztatott, hogyan lehet úgy szervezni az életem, hogy ne maradjak le a nagy versenyfutásban. Egyre kevesebb időt szántam a picire, pedig a Jóisten valóban egy csodát adott nekem, minden időt vele kellett volna töltenem. Csak utólag látom, hogy életem nagy részében egy olyan tökéletes vakságban éltem, ami az Istentől eltávolodott, gyenge emberekre jellemző, akik túlságosan is meg akarnak felelni elöljáróik, környezetük elvárásainak, és saját becsvágyuk is hajtja őket. Nem mernek és nem is akarnak nemet mondani, és nem ismerik be, hogy nem bírnak el többet, s ha kell, inkább beleszakadnak, de megcsinálják a rájuk bízott feladatokat.

A betegségek pedig egyre jöttek.

Légúti- és (a rengeteg gyógyszertől) gyógyszer-allergiában szenvedtem, pikkelysömörös lettem, ízületi és reumatikus gyulladások korlátoztak a mozgásban. Állandósultak az ér- és nyirokér gyulladások. Az egyik lábain két-háromszor is vastagabb volt a másiknál (nyirokbetegség, melyet szintén gyógyíthatatlannak mondtak az orvosok). A vércukrom is elérte a cukorbetegség határát. Az immunrendszerem gyenge volt, állandósultak a torokfájások, náthák, vírusos fertőzések, és ezzel együtt járt a töméntelen gyógyszerfogyasztás.

Aztán jött Csernobil... Az atomrobbanás után különös, ijesztő jelek jelentek meg rajtam. A sebeim nem gyógyultak, állandósultak a herpeszes sebek, nyirokcsomó duzzanatokkal lett tele a hónaljam. Néhány ismerős hasonló tünetekről számolt be. A csomóikat kiszedték, és aztán sugarazták őket. Féltem a műtéttől, mert a sebeim egyáltalán nem gyógyultak. Egy két elejtett szó az orvosoktól: - A sugárzás tönkre teszi az immunrendszert, és Csernobil után az újabb sugárdózisok... Elkezdtem kerülni az orvosokat. Féltem a betegségtől a rossz sebgyógyulás miatt, de az orvosi beavatkozástól még jobban. Isten ismét segített. A szakirodalomban immunerősítő természetes szerekről olvastam, elkezdtem szedni ezeket, és aztán csökkenni kezdtek a csomók, és gyógyulni kezdtek a sebeim. Már megint kint voltam a bajból. Folytatódhatott a hajsza a sikerekért.

A családomban több rákos beteg volt. Mindegyik a hagyományos orvosi kezelést választotta, és egyikük sem gyógyult meg. A kivizsgálás után a gyermekem jutott eszembe, milyen kicsi még, szüksége van anyára. Először döbbentem rá, hogy milyen fontos számomra a gyerek. Úgy gondoltam ha másnap bemegyek a kórházba, többé ki sem jövök onnan, hiszen egy apró sebem 7 hónapig nem gyógyult be Csernobil után, és most ugyanott vagyok. Úgy döntöttem, be sem megyek... Először éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy nem töltöttem több időt a gyerekkel és a családdal. Néhány hetem még lesz esetleg, és azalatt legalább elrendezem a dolgaimat, és addig is a gyerekkel leszek.

Kétségbeesésem a szakkönyvtárba vezetett. Reform-étrend, vegetáriánus táplálkozás, gyógyteák és egyéb készítmények. Három hét lékúra, Celladam és Béres-cseppek következtek, és egy hónap múlva a daganat a felére húzódott vissza. Úgy éreztem, a kezemben a gyógyulásom. Csak kitartónak kell lenni a Gerson kúrában... A kezdeti javulás után a munkámat nem tudtam abbahagyni. Késő éjszakába nyúló kotyvasztások, még kevesebb idő a családdal és a pihenésre.

Eljutottam a természetgyógyászokhoz. A talpmasszőr iszonyúan fájdalmas (fémmel végzett) masszírozása eleinte megkönnyebbülést adott, a panaszok azonban hamar visszatértek. Eleinte hetente, majd hetente kétszer álltam ki a kínokat. Isten csodája volt, hogy a sok szörnyű fájdalmat el tudtam viselni. Egy másik, reikis ismerős kézrátéttel próbált gyógyítani. Tíz nap alatt annyira «feltöltött» - a szerinte - «Isten gyógyító sugarával», hogy már szinte vibráltam, nem bírtam már elviselni az elektromossághoz hasonló feltöltöttség érzését. Eleinte ez is elvette a fájdalmaimat, de a kezeléseket egyre gyakrabban kellett megismételni.

A látványos javulás ellenére visszatértek a fájdalmak, melyek az esetleges csontra való áttétel valószínűségét sejtették. Állandó rettegésben éltem. A félelem és a szorongás oda vezetett, hogy a gyógyulás reményében bármilyen - esetleg ismeretlen - erő segítségét is elfogadjam.

Egy napon egy régi ismerősöm látogatott meg. Betegségemről, és mint arról több alkalommal is meggyőzött, életem minden apró, rejtett titkáról tudott. Azt mondta, hogy őt Isten küldte, méghozzá az utolsó pillanatban, mert súlyos beteg vagyok, és ha visszautasítom Isten gyógyító sugarát, nincs már sok időm. Neki azonnal kellett jönnie, egy hetet sem várva. «Gyógyítóm» megvolt arról győződve, hogy ő az Úristen akaratának eszköze! A gonosz tehát hazugsággal közeleg! Vajon ki mondana igent, ha valaki azt közölné: ő a sátán energiájával gyógyít?

Isten ővele a «patrónuson» («őrangyalon») keresztül tartja a kapcsolatot, és az «égi üzeneteket» naponta veszi ingája segítségével.

«Gyógyítóm» megmutatta, hogyan veszi «Isten» üzeneteit. Engem is bevezetett az ingázás metodikájába. A vágy, hogy Istennel én is közvetlen kapcsolatba kerüljek, rendkívül erős volt bennem. A kezembe vettem az ingát, de az nem indult meg. Ma már tudom, hogy az Úristen akkor figyelmeztetett: nem nekem való ez a játék. A «mester» szerint még nem gyógyultam meg, és az inga újabb 10 kezelést írt elő. A fájdalmaim megszűntek, a szívem megtelt a Teremtő iránti szeretettel. Hálás voltam, hogy meggyógyultam, és tovább próbálgattam az ingás üzenetvételt. Reménytelen küszködéseim közepette kiszaladt a számon: bezzeg az én gyermekem kezében hogy megindult az inga, amikor egy asszony ingájával kereste lakásunkban a káros sugarakat, és a gyermek elkérte tőle az izgalmas játékszert.

Hamarosan jött az üzenet: Isten azért gyógyított meg engem, hogy ne zárjam el Tőle - a család ateizmusával - az Ő utána sóvárgó gyermekemet. A kezébe kell adni az ingát, és majd ő gyógyítja tovább az anyját és a család többi tagját, így pl. a súlyosan beteg nagymamát. Én magam vittem el őt a «mesterhez», aki gyorsan megtanította az inga használatára. «Kiingáztuk» a patrónusunk («őrangyal») nevét, és már néven szólíthattuk a titokzatos lelket, az inga mögött a válaszadót.

Egy napon megindult az inga a kezemben! Óriási köröket írt le. A «mester» szerint meggyógyultam, és ennek a patrónusom is nagyon örül, végre felveheti velem a kapcsolatot. Ezután napjaink jelentős része telt el a titokzatos világ kérdezgetésével. A kapott információk eleinte mindig helyesek voltak. Ez is a megtévesztésünket szolgálta. Meglepő volt, hogy az életünk a legapróbb részletekig ismeretes volt előttük. Néha az volt az érzésem, hogy az elménkben elraktározott - számunkra már teljesen elmosódó - összes emléknyomot olvasni képesek. Bármire gondoltam, azonnal reagáltak rá. Nem volt semmi, amit elrejthettem volna a túlvilági lelkek elől. Ez viszont teljesen kiszolgáltatottá tett. (Isten rendezettséget adott nekünk, a túlvilág lelkei nem tudják olvasni a gondolatainkat. A reikis és ingás kezelés feltételezhetően lerontja a kapott rendezettséget, és az ember megnyitottá válik a gonosz lelkek előtt. )

Patrónusaink eleinte kedvesek voltak. Játszottak velünk. Segítettek a főzésben, tanulásban, kijavították a gyereknek az angol házi feladatát, segítettek a számítógép használatában, megmondták, hogy hol vannak az elveszett tárgyak a lakásban, jelezték, ha jött valaki hozzánk, vagy valaki telefonon keresett bennünket. Néha azért be is csaptak, és ezt azzal magyarázták, hogy ez csak egy próba volt, amit azért kell velünk gyakorolniuk, mert a feltétlen hitre kell bennünket nevelniük, mindent el kell hinnünk, amit ők mondanak nekünk. (Gyakorlott hívő hamar rájött volna, hogy Isten soha sem csapott volna be bennünket, hiszen Ő az örökké igazmondó, és a sátán egyik legismertebb tulajdonsága a hazugság - vallásos neveltetésünk hiányában mi ezt sajnos nem tudtuk).

Később már nem kellett az ingát kézbevenni, «beépültek» a gondolatainkba. Ők adták a kérdéseket és a válaszokat is. Kezdtek helyettünk gondolkodni. Ettől kezdve a kapcsolat állandósult. A patrónus mindenbe beleszólt, tanácsokat, majd feladatokat adott, és végül követelt! Miközben másokkal beszéltem, ő állandóan zavart, mondta a saját véleményét: - Ez nem igaz! Akarod tudni az igazat?... És elkezdtem kételkedni mindenben és mindenkiben, eltűntek az életemből a szilárd pontok. Bizalmatlanná tett a barátaimmal szemben. Hamarosan elfogadtam, sőt ki is kértem az ő véleményét, és lassan megszűntem önmagam lenni, megszűntem önállóan cselekedni és gondolkodni.

A patrónus az Isten «bolygójára» kerülést próbákhoz kötötte. A próbákat teljesíteni kellett, amelyekért azután pont járt. A próbák szituációelemzésekből vagy valamilyen utasítás teljesítéséből álltak. A pontszámaink alapján különböző komfortfokozatú «bolygókra való kerülést» ígértek nekünk a halálunk után. Ha minden utasítást követtünk, egymással versengve, gyorsan haladtunk. Hamarosan mi is «mesterek» lettünk, és elkezdődhetett a mi gyógyításunk!

Kezdetben a családban, majd baráti körben ajánlottuk fel «képességeinket», majd utasításra, esetleg saját ötletünkre távol élő rokonaink, ismerőseink «gyógyításába» fogtunk. A «teleingázás» - utólag értékelve félelmetes fegyver, hiszen a másik akaratától. beleegyezésétől függetlenül kapja a ma már számomra oly egyértelmű, de akkor még nem látott, nem ismert pusztító energiát. Később azt is tapasztaltam, hogy a mélyen hívő, Istent szerető embereken nem is fogott a teleingázás («teleradiesztézia».)! Feltűnő volt, hogy a hívőket többnyire nem is engedték «gyógyítani», - és valószínűleg nem is lett volna sok értelme.

Később a «mester» piramist ajánlott az elküldött energia pótlására. A rézlemezből piramis alakúra összerakott eszközt a fejre kellett rakni. Az energia-áramlás megindulása néhány percen belül már érezhető volt. Tizenöt perc alatt teljesen feltöltődötté váltam. Sajnos több barátomnak is ajánlottam a «gyógyeszközt», hiszen még egy napilapban is pozitívan írtak róla. Egy baráti családban, akik a lakásban tartották, az egyik családtag súlyosan megbetegedett, a másik depressziós lett. Amikor később kérésemre kidobták a házból, hamarosan rendbejöttek...

Az utasítások végre nem hajtása büntetéssel. pontlevonással járt. A büntetés kemény: étel- vagy italmegvonás, és rengeteg lelki gyötrés. Állandósult a vádolás, korábbi bűneink állandó felhánytorgatása, újabbakra való felbujtás, sőt kikövetelés, majd ezekért ismét újabb büntetés járt. A korábban oly kedves patrónusok ítéletvégrehajtókká váltak.

«Nagylelkű» patrónusom szerint a «megtisztulásra» azért van szükség, mert olyan sok a vétkem, hogy biztosan a pokolra kerül a lelkem, ha itt a Földön nem vezeklek. Ő pedig gondoskodott arról, hogy egy pillanatra se felejtsem el, hogy egy senki és semmi, egy mocskos állat vagyok, akiben nincs semmi jó, és nem érdemlem meg Isten szeretetét és bocsánatát. Teljesen elhittem, hogy velejéig gonosz vagyok és nem is érdemlek megbocsátást (noha barátaim korábban jószívűnek, adakozónak, szeretőnek, türelmes és megbocsátó embernek tartottak).

Az állandó önmarcangolás az életkedvemet is elvette. A kapott feladatok gyakran helyzetelemzések voltak, amelyekben bárhogy is próbáltam megfelelni, olyan csűrés és csavarás következett, hogy rendszerint alulmaradtam. A végeredmény mindig azonos lett: nem vagyok alkalmas a feladatra: Isten szolgálatára, tehát ismét büntetés következett.

A «próbák» hamarosan éjjel-nappal folytak. Éjszakánként csak egy-két órát hagytak aludni. Mégis fáradhatatlannak tűntem, ugyanis rendszeresen «töltöttek fel energiával». Utólag tudtam meg, hogy ennek ellenére testileg és szellemileg teljesen kimerítettek, az idegösszeroppanás széléig hajszoltak.

A próbákhoz tartozott a feltétel nélküli engedelmesség «Isten» parancsának. Érdekes, hogy bár teljesen igyekeztek a Teremtőt a bosszúálló és meg nem bocsátó Istenként bemutatni, én nemhogy eltávolodtam volna Tőle, hanem napról napra közelebb kerültem Hozzá imáim révén. A parancs és büntetés olyan általános lett, hogy végül rettegve a következményektől, minden utasítást gondolkodás nélkül teljesítettem. Hamarosan egy dróton rángatható bábúhoz hasonlóan csak a parancsra figyeltem. Mindent megkérdeztem, ha mégis magamtól akartam tenni valamit (Megehetem-e? Ihatok-e? Megvehetem-e? Odaadhatom-e? Segíthetek-e?). Önállóan már semmit nem mertem tenni, mert azután mindig büntetés következett. Tökéletesen idomított robottá váltam.

A mérhetetlen szenvedés az imáim idején megszűnt. Az Istennel töltött percek csodálatos megnyugvást, megtisztulást, boldogságot jelentettek. Megtaláltam Istent, és oda nem adtam volna Őt - a legnagyobb kincset semmiért. A Vele töltött csodálatos percek adtak erőt ahhoz, hogy ne adjam fel. A patrónussal beszélve viszont nem éreztem semmi emberit.

Egy alkalommal megpróbáltam tiltakozni, fellázadni, mert elhitették velem, hogy az én vétkeimért Isten a gyermekemet bünteti meg. Ezzel a szerető, megbocsátó, igazságos Isten képét akarták bennem összezúzni. Kétségbeesésemben Istent káromoltam! Azt mondtam, hogy «még a pokol is jobb lehet az ilyen Mennyországnál»! Ekkor félelmetes dolog történt velem. A pulzusom felgyorsult, a szívdobogásom dübörgővé vált, erős szívtáji szorítást, fájdalmat éreztem, testem remegni kezdett. lábaim elgyengültek, és úgy tűnt, itt a vég. Térdre esve imádkoztam Isten bocsánatáért, és a súlyos rosszullét lassan megszűnt. Ettől kezdve nem Inertem tiltakozni semmiért. Mindent elfogadtam, némán tűrtem a megaláztatásokat és minden parancsot ellenkezés nélkül végrehajtottam. Minden fenyegetést elhittem. Állandó rettegésben éltem. Többé nem mertem kételkedni semmiben. A gonosz rabszolgája, eleven robotja lettem.

A mézesmadzag Isten megbocsátása mellett az volt, hogy “Isten különleges gyógyító képességet” adományoz annak, aki minden próbának megfelel. Végül az is kiderült, hogy Jézus Krisztus csodatételeihez hasonló képességekről van szó: a vakok, bénák, értelmi fogyatékosok, rákosok, AIDS és minden földi betegség meggyógyításáról. Ezt már nem mertem elhinni, tiltakoztam, hogy ehhez csak Jézus Krisztusnak van joga. Az újabb, kemény büntetés után már nem mertem tiltakozni. A legkisebb kritika, ellenkezés újabb büntetést vont maga után.

Egy alkalommal pl. kifogásolni mertem; hogy nem haladok a munkámmal, mert minden időmet ők kötik le. Épp egy piros lámpa előtt álltam, amikor akaratom ellenére elindult a kocsim a tiloson át az autók között cikázva (a lábam nem nekem engedelmeskedett), csoda, hogy nem lett semmi bajom. Isten megvédett a biztos haláltól, ismét megnyilvánult dicsősége. Egy másik alkalommal azt az utasítást kaptam, hogy az autó szivatóját kihúzva menjek a síkos úton. A kocsi felgyorsult és az első kanyarnál fékezhetetlenné vált. Isten mentett meg, hogy a villanyoszlopnak ne sodródjak, a bokrok fogtak fel... Számos esetben vonták el vezetés közben a figyelmem, az életemre törve. Többször menekültem meg életveszélyes helyzetből - Most már tudom: mindig Isten segítségével.

A kérdést minden krízis után feltették: Akarsz-e még mindig gyógyítani? És én mindig azt mondtam: igen.

Újabb utasítás: «Rendet» kell tennem magam körül. Minden felesleges «lomtól» meg kell szabadulnom. A ruháim túl kihívóak, Isten szolgái ilyeneket nem hordhatnak. Még a gyermekemnek sem rakhattam el őket. Rengeteg értéket (ruhát, edényt) kellett kitennem a «kuka mellé», hogy a szegényeknek adakozzam. Éjszaka, 1-2 óra alvás után már keltettek: nézzem meg, elvitték «ajándékaimat». Szerintük mindent, ami eddig kedves volt számomra az életemben, fel kell számolnom. El kell hagynom a családomat, szegényen, éhezve, fázva, kiszolgáltatottan, idegen országban kell meghalnom, szeretteimtől távol, ha meg akarok menekülni és gyógyítani szeretnék. És én minden szörnyűség ellenére akartam.

Senkinek sem panaszolhattam el a velem történteket, hacsak nem akartam újabb büntetéseket. A «mesterhez» mégis elmentem, és zokogva kértem a segítségét. Az «égiek» szerint megőrült a patrónusom, és súlyos büntetést kap, nem kerülhet a «Úr bolygójára», amelyet viszont mi kiérdemeltünk a sok szenvedéssel. Megsajnálva szegény őrült patrónusomat, én magam kértem a Jóisten bocsánatát a számára. Az új patrónus reményében boldogan rohantam haza, de hamarosan rájöttem, hogy az egész csak játék volt, még súlyosabb büntetések, válogatott kínzások következnek, most az árulásomért.

A legszörnyűbb lelki kínzásokhoz tartozott, hogy a »belső, rossz énemet« kellett megnevelnem, aki folyton Istent gyalázó szavakat mondott. Én hiába tettem bármit, a bennem lévő gonosz állandóan káromolta Őt, és én szenvedtem a bűntudattól, zokogva sírtam, de semmit sem tudtam ellene tenni. A büntetés pedig soha nem maradt el. Hosszú ideig térden állva kellett mondanom a Miatyánkot. Az ima szövegét folyton elfelejttették velem, amiért természetesen szintén büntetés következett.

Gyakran ketten beszélgettek bennem, Az egyik kérdezett, a másik válaszolt. Eleinte azt hittem, az egyik egy gonosz lélek, a másik az őrangyalom, és nekem kellett döntenem a helyes mellett. Sajnos mindkettő gonoszlélek volt, és bármelyik variáció mellett döntöttem, az mindig rossz volt, mert a felvetések voltak eleve megtévesztőek. Később az őrangyalomat kértem, hogy Ő hallgasson mindaddig, amíg teljesen meg nem szabadulok tőlük. Csak így tudtam részben kivédeni a becsapásokat. Így derült ki, hogy mindig a gonosz beszélt. Isten később sem beszélt bennem soha, hanem egy-egy gondolattal világított meg.

Az édesanyám súlyos beteg volt. Már csak napjai voltak hátra. Fél éjszakákat kellett őt távingáznom, hogy életben maradjon. Halála napján mellette voltam, ápoltam őt. Tüdőgyulladást kapott, és én éppen a mellkasát borogattam. A hang ekkor azt mondta, hogy nedvesítsem meg a kezem és hűtsem vele a hátát is. Vizes kezem a háta alá téve szörnyű villámlást éreztem. Az én testemen át adott a sátán egy szörnyű erejű energiát, mely talán az elektromos áramhoz volt hasonló. Az édesanyám fél óra múlva meghalt. «Megnyugtattak», hogy csak a fájdalmát enyhítették. Kissé sántitott a dolog, mert hiszen már napok óta nem volt magánál, később, amikor világossá vált előttem, hogy nem Istennel álltam kapcsolatban, majd beleőrültem a gondolatba, hogy rajtam keresztül ők ölték meg az anyámat, és vitték pokolra a lelkét. Csak egy igazi hívő ember megnyugtatása csökkentette félelmein: az ember életét csak Isten veheti el, és a lélek sorsáról is Ő dönt! Ezt a szörnyűséget nem engedhette meg. Az egészet csak az én kétségbeejtésem miatt rendezték. Az anyagyilkos szerepében kellett élnem hónapokon át, megnyugvást nem találva. Az őrület határán álltam.

Teljesen megbízhatatlanná váltam. Mindent elfelejtettem, mindenhonnan elkéstem, a munkámat elhanyagoltam, a nap minden percében valamilyen kísértésnek voltam kitéve, és a megpróbáltatásoknak nem volt vége. A férjemmel össze kellett vesznem. Nekem kellett őt megbüntetnem az ateizmusáért. Én voltam «Isten ostora», és ez is hozzátartozott a próbákhoz. Karácsony előtt majdnem a válásig feszült a helyzet. Az anyám temetésén magamtól mindenkit eltaszítva, egyedül álltam, az idegösszeroppanás határán. Ma már tudom, hogy az Úristen adott erőt, hogy mindezt a borzalmat ép ésszel át tudjam élni. Ő nem hagyott el soha !

Ugyancsak Karácsony előtt történt, hogy gyermekemet magammal kellett vonszolnom a templomba, és ott nyíltan megvallanom a papnak egy korábbi bűnömet a gyermek előtt, hogy a gyerek vessen meg engem és lássa őrültségemet mindenki. A jelenetre mégsem került sor, mert végül azt mondta a gonosz lélek, hogy ez ismét csak egy «próba» volt. A gyermek, aki félt, hogy az apja megtudja, hol járt (szegénynek elege volt belőlem), rettegve követett, és ezután sokáig nem is akart templomba menni. Rossz emlékűvé tették a karácsonyunkat és a templomot is. A gyermek mégsem gyűlölt meg, csak nagyon sajnált a sok megaláztatás láttán.

Egy napon elkövetkezett a végső leszámolás! A patrónusom közölte velem, hogy reménytelen eset vagyok. Bűneim soha nem bocsáthatók meg, és ha még meg akarom menteni a gyermekein életét, szót kell fogadnom, mindent az utasításaik szerint kell cselekednem. Nem mertem kételkedni, elhittem mindent. Megírtam a felmondó leveleket a munkahelyemen, mindenkitől elbúcsúztam (az őrültség jeleit kellett látniuk rajtam). Kollégáim aggódva figyelték szokatlan viselkedésemet.

Hazafelé, a kocsiban megértették velem a tervet, elmondták, hogyan, milyen különös kegyetlenséggel kell végeznem magammal, hogyan kell összeszabdalnom a testem, ha a családom életét meg akarom menteni. Mire a gyermekem hazaér az iskolából, már halottnak kell letetem. Őt is halálra kellett volna rémítenem. Aztán egy hirtelen jött új parancs: rántsam el a kormányt, mert a következő útkereszteződésnél el fogok ütni egy gyermeket. A kereszteződés gyorsan közelgett. És akkor mérlegelés nélkül elrántottam a kormányt. Előttem egy kőkerítés - fékeznem tilos volt - biztos halál. Az utolsó pillanatban önkéntelenül az Úristen szent neve. szaladt ki a számon, és működésbe lépett a Teremtőtől kapott életösztön, és én akaratlanul léptem a fékre, s a járda és a bokrok fogtak fel. Az Úr ismét megmentette az életem. Az autó teljesen összetört, de rajtam egy karcolás sem esett. A kocsi állapota alapján a szerelő azt mondta, csoda, hogy ezt az ütközést túlélte...

A kínzások azonnal folytatódtak. Újabb mesék: «Isten megkönyörült rajtam és helyrehozhatok mindent; ha gondolkodás nélkül teljesítem a parancsokat. Menjek el az összetört kocsitól, aztán menjek vissza, miközben már jártányi erőm is alig volt. Aztán dobjam az irataimat a kukába, s amikor bedobtam, szedjem ki onnan (az utcán, fényes nappal a kukába kellett másznom!). Aztán ismét: vegyem ki, majd dobjam vissza újra! Ez volt a «büntetés» a kukába kidobott, még használható tárgyakért, hogy soha ne felejtsem el: «a szemétbe dobált értékeket, ételeket a szegények így szedik ki».

Ekkor végre kimondtam: történjen velem és a családommal bármi, nem teljesítem a parancsot, és elindultam hazafelé. Alig tudtam vonszolni magam. Az Úristen segített, hogy épen hazaérjek.

Szomjazva az előírt böjttől, teljesen kimerülve értem haza. A gyötrés folytatódott: «A gyermeked meg fog halni még ma, ha azonnal nem mész vissza a kukához. Vetkőzz meztelenre és menj vissza». (Zárt osztályra kellett volna kerülnöm, vagy az öngyilkosságba menekülni. ) Ismét nemet mondtam! «Ha iszol, meghal a gyereked»! Kétségbeesésemben felhívtam egy barátnőmet. Zokogva kértem, segítsen, nem tudom mit tegyek. Ő már tudta, mi van velem. Azt tanácsolta, várjam meg, amíg hazaér a gyermek, aztán igyam egy nagy pohár vizet, és majd meglátom, hogy nem lesz semmi baj. Így történt.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg hazaért a gyerek, és akkor megittam a pohár vizet... és nem történt semmi. - Ismét megbocsátott az Úr; teljesítsd a parancsokat, ha nem akarod elveszíteni a családodat- szólt az újabb parancs. Emlékezve az infarktusszerű tünetekre, nem mertem ellentmondani. Levetkőzni, felöltözni, levetkőzni... a gyerek meg csak nézett rám kétségbeesve: Anya, mi van veled ? És együtt sírtunk. Az őrült szerepét kellett eljátszanom. Tudott mindenről tudta, hogy a sok szörnyűség az «égiek parancsa» és nekem a bűneimért kell vezekelnem.

Csak később jöttem rá, hogy mi a gonosz célja velünk: bűnössé, gyilkossá tenni, öngyilkosságba hajtani.

Éreztem, hogy itt nincs valami rendben. A reikis barátnőmnél kerestem menedéket. Útközben mindent elkövettek, hogy ne menjek oda. Tudták, hogy megkapom végre a felvilágosítást. A fejemben egy fura nyomó, szorító érzéssel próbáltak megállítani, és olyan szédüléssel, hogy alig tudtam járni. A gyerek támogatott. A Miatyánkot mormoltam magamban, az ima adott enyhülést. Amíg becsukott szemmel mentem és imádkoztam, szűnt a szorítás, ha abbahagytam, azonnal visszatért, dülöngélve is alig tudtam járni. A gyermekem vezetett, mint egy világtalant. Már nem voltam ura önmagamnak, de küzdöttem ellenük.

A barátnőmnek elmeséltem mindent. Ő azonnal mondta: - Hát nem látod, hogy nem az Istennel állsz kapcsolatban? Nem tudod. hogy a túlvilágon rengeteg gonosz lélek is van? Te az ő játékszerük lettél! - Íme a vallásos neveltetés hiánya! Felnőttem abban a hitben, hogy a sátán csak a mesékben van, és íme, most megismerhettem, közvetlen közelről. Sajnos őrajta keresztül jutottam el az Isten minden kétséget kizáró létezéséig. - Az Isten angyala nem tesz veled gonoszságot, - magyarázta - nem akarja, hogy felbomoljék a család, nem akarja, hogy öngyilkos légy. No és, hogy te vagy a gonosz, akinek bűnhődnie kell? Épp az a baj, hogy túl jó a szíved és túlságosan hiszékeny vagy. Isten irgalmas és jó!

Hónapok óta először éreztem hogy szűnik a lidércnyomás. Elmondott néhány hasznos tanácsot, néhány ördögűző mondókát, és én megkönnyebbültem. A feladat tehát egyértelműnek és egyszerűnek tűnt, nem szabad engedelmeskedni, meg kell tanulni végre nemet mondani. Az a tudat, hogy nem Isten tette velem ezt a sok szörnyűséget, nem Ő a bosszúálló, nagy megnyugvás volt. Most értettem meg, hogy az imáim idején az Ő melegségét éreztem, és az Ő segítségének köszönhetem, hogy túléltem ezt a néhány iszonyú hónapot, és hogy a látszat ellenére megőrizhettem elmém tisztaságát. Teljesen normálisnak éreztem magam.

Nem volt azonban vége a rengeteg szenvedésnek. A bosszúállás legalább olyan rettenetes volt, mint az előzmények. Már nem hazudták kilétüket. Újabb mesékkel kísértettek. Ők lesznek a világ urai. Ők az ufósok is. Engem már tökéletesen beidomítottak, én már nagy úr lehetek az új világban, ne adjam fel, minden próbának megfeleltem. A válaszom most már természetesen NEM, NEM, és NEM! Soha nem árulom el az embertársaimat, én soha nem leszek az ő eszközük az emberek leigázásában! Sajnos, hiába igyekeztem nem figyelni rájuk, képtelen voltam kikapcsolni őket az agyamból és az életemből. Mondták a magukét reggeltől estig, sőt még éjszaka is. A «kaput» pedig, melyen ki-be jártak bennem, ekkor még nem tudtam lezárni.

Ez a mézesmadzag! Másoknak azonban minden és mindenki által gyógyíthatatlan, őrjítő fájdalmai lesznek! A «gyógyító» saját bevallása szerint is a sátán energiájával gyógyít, de nem tehet mást, ezt kell tennie. Ezt az embert «igazságosztónak», «ítéletvégrehajtónak» nevezték a bennem lévő gonosz lelkek, aki - sejtésem szerint - a jókat bünteti jóságukért, és elveszi szeretetüket. Az orvosok az iszonyatos fájdalmakat nem képesek enyhíteni, a beteg nem tudja, hogy kizárólag Jézus Krisztus gyógyíthatja meg; a reménytelenség és a fájdalom felőrli az idegeit, és az öngyilkosságba menekül. Ez a sátán célja! A fejemben beszélők többször is megkérdezték, akarok-e ilyen «igazságosztó» lenni? Aztán ijesztgettek, hogy azzá tesznek.

Később értettem meg, hogy azért «csodadoktor» az ilyen «gyógyító», mert azokat a fájdalmakat tudja enyhíteni, amelyeket a démonok okoznak, sátáni paranccsal könnyít a szenvedő embereken - átmenetileg. Egyszer azt mondták: ha már minden ember kapott az energiájukból, majd akkor jön el az ő idejük! «Akár egy gombnyomásra, egyszerre őrül meg a sok ember, vagy válik gonosszá». Hogy a veszély valóságos-e, vagy csak ijesztgetés, nem tudom.

Egy plakáton láttam: villamos energia «kozmikus energia» segítségével... A lélegzetem is elállt! Én sajnos már tudom, milyen és honnan származik a rejtélyes kozmikus energia... Tudom, milyen iszonyú erő van ebben az energiában. Éreztem, amikor naponta töltöttek föl, szinte hasogatott a fájdalom a feltöltési helyeken. Amikor az édesanyám kapta tőlük az áramütést, szintén megmutatták, hogy nem kis energiáról van szó. Egy alkalommal egy fémasztalra tettem le a kezem. Hamarosan éreztem a bizsergő áramlást. - Azért sem ijedek meg és nem veszem el a kezem. Nem fogok szaladgálni előlük, úgysem lenne értelme. - gondoltam. A bizsergés pedig lassan égetővé vált. A nyoma hetekig fájt a karomon.

Egy barátom az én esetemhez hasonló, de kevésbé kritikus helyzetéről számolt be az agykontroll tanfolyam végigjárása után. Eleinte minden tökéletes volt, nagyon jól érezte magát, csak egy mélypontja alkalmával jöttek az érthetetlen, különös jelek: a rejtélyes energiával való feltöltődés, a magatartás megváltozása, majd az őrültséghez és öngyilkossághoz közeli állapot. Őt is az Isten felé fordulás, a hit szabadította meg.

Egy ismerős, aki korábban reikivel gyógyított, egyszer elmesélte, hogy mindig szeretett volna ufósokkal találkozni. Egyszer különös dolog történt vele. A csengő megszólalt, ő ajtót nyitott és egy pislákoló fény állt előtte. Bejött a lakásba és a mellkasára tapadt. Ő mindössze egy nyomást érzett. Aztán a fény eltűnt, és ő nem értette, mi történt vele. A többi reikis barátjával megbeszélte az esetét. Kiderült, hogy nem ő az egyedüli, akinek hasonló élményben volt része. A kicsiny fénylő lények az emberek szeretetét veszik el - ezek után már tudom, a bukott angyal jelent meg nála. Ez az ember rendszeresen kezelte a családját és ismerőseit reikivel és ingával. A gyermeke kitűnő tanuló és mintagyerek volt. A kezelések hatására megváltozott, kicsapongóvá vált és nem akart továbbtanulni. Nem hittek nekem, hogy a sátáni sugárzás közvetítése az oka a szerencsétlenségeiknek. Később a fiú elutasította az anyja transzcendentális kapcsolatfelvételeit, és megváltozott. Az ő élete rendeződött, de az anyjáért még mindig imádkozom.

A sok «igen» helyett elérkezett a «nem» korszaka. Minden retorziót elszenvedtem, de nem engedtem. Nem hagytak aludni sem engem, sem a családomat. Mindenkinek az őrülésig korbácsolódtak az idegei. Mindenféle fájdalommal és egyéb jelekkel gyötörtek. Pillanatok alatt produkálták az összes, korábbi betegségek alatt érzett fájdalmaim. - Égni fog a vizeleted! - mondták, és másodperceken belül olyan csípős fájdalmat éreztem, mint hólyaghurut esetén. Órákon keresztül ötpercenként szaladgáltam WC-re. Egyetlen nap alatt megduzzadt és hasogatva szurkált az összes cisztám és daganatom. Az egész testem tele volt fájdalommal, melyek néha már az elviselhetetlenség határát súrolták. Rájöttem, hogy a sátán mindenféle fájdalmat képes okozni. Ekkor értettem meg, hogy a gonosz így ösztökéli az embereket az orvosok elhagyására, és irányítja a reikisekhez, ingásokhoz, akik aztán látványos “gyógyítást” rendeznek.

A karambol után a családom türelme elfogyott. Szerintük megőrültem. Rábeszéltek arra, hogy forduljak pszichiáterhez. Éreztem, ha nem teszem meg, erőszakkal is elvisznek. A materialista orvos ámulva hallgatta történetemet. Ilyen esettel még nem találkozott. (Sajnos, még fog!) A helyzetet olyan súlyosnak találta, hogy szerinte komoly orvosi segítség nélkül remény sincs a gyógyulásra. Veszélyeztetem magam és mások életét, ezért a kórházi kezelést javasolja. (A hang pedig kárörvendően mondta: Megmondtam, bolondok házába juttatlak!) Egy utolsó lehetőséget kértem. Tekintettel arra, hogy nemet tudtam mondani, hadd próbáljak meggyógyulni otthon. Erős altatót kaptam, amitől végre tudtam aludni. Egy hétig volt szükségem a nyugtató gyógyszerekre.

Ismét nehéz idők következtek. A gondjaimat nem oszthattam meg senkivel. El kellett titkolnom állapotom súlyosságát, ha nem akartam vállalni a radikális orvosi beavatkozást. Isten volt az egyedüli, akivel mindent megbeszélhettem, anélkül, hogy a zártintézeti kezeléstől kellett volna rettegnem. Őt kértem, hogy szabadítson meg, de Ő nem adta azonnal a gyógyulást! Akkor még nem értettem, miért nem segít rögtön, miért nem törli el a sátán hatalmát egyetlen pillanat alatt, hiszen Ő képes rá. Miért nem segít, hiszen Ő biztosan végignézte a szenvedésem. Később értettem meg: az ár az, hogy az eltorzult személyiségemnek meg kell változnia. Időközben észrevettem ugyanis, hogy teljesen átalakultam.

A korábbi reikis kezelések íratását észre sem vettem magamon, pedig utólag visszatekintve voltak apró jelek. A személyiségünk úgy változik meg lassan, hogy észre sem vesszük. Az inga fokozta egyéniségem teljes elferdülését. A változás az arcomra is kiült. Egy alkalommal a tükörbe nézve megijedtem a tulajdon arcomtól! A férjem gyakran látta rajtam a fura jeleket és Ő maga sem hitte, hogy gyógyulok.

A fájdalmak miatt azt hittem, visszatértek a betegségeim. Elhittem, hogy az alacsony «bioenergiaszintem» miatt lettem rosszabbul.

Egy reikis barátnőm felajánlotta, hogy az inga sátáni energiája helyett majd ő ad nekem csodatevő gyógyító sugarat, és elkezdett feltölteni - a szerinte - isteni energiával, a reikivel. Mindaddig hittem neki, amíg egyszer magam is kipróbáltam: én is képes vagyok energiát adni ilyen módon. És akkor döbbentem rá, hogy ugyanazt az energiaáramlást érzem, mint az ingánál. A «gyógyító sugár» tehát egy helyről jön, és már nem volt kétséges számomra, hogy honnan. Az Úristen hónapokig nem akart engem lényegesen gyógyítani, hiszen a romboló sátáni energiát még mindig kaptam. Rá kellett jönnöm: a reiki is zsákutca.

Ettől kezdve elvetettem minden kétes energia adását és kapását, és végre eljutottam ahhoz, hogy csak Istenben bízhatok. Vártam az Ő jeladásait, de gyakran csalatkoztam. A sátán válaszolt, de azonnal. Erre hamar rájöttem, és szörnyen egyedül voltam, nem oszthattam meg a gondolataimat senkivel. A kísértő később a gondolataimba beépülve továbbra is állandóan kísértett. A felismerése így nehezebbé vált, mert a lelkiismeretemként szólalt meg, és gyötört tovább. Állandóan önértékelésre késztetve vádolt, elemeztette velem cselekedeteimet, erősítve bennem azt az érzést, hogy még mindig tele vagyok bűnnel. Csalafinta fogásokkal vezetett mindig veremhez, és én rendszerint beleestem. Az «igazság bajnokaként» állandóan véleményt mondatott velem, és ezzel sorra megbántottam a barátaimat. A lelki kínzások továbbra is kíméletlenek voltak. Egy hét erős altatás után mégis javult annyira az állapotom, hogy dolgozni kezdtem, s ha nehezen is, de valahogy el tudtam látni a munkám.

A javulás lassan és nehezen ment. A Jóisten megmutatta nekem, hogy mi a baj: Nincs bennem szeretet! Nem érzek semmit, ha a gyermekem megsimogatom, nem érzem, ha fáj valamije, nem tudok részvéttel lenni senki iránt. Teljesen elfásultam. Eltűnt belőlem minden tulajdonság, minden, amitől embernek érezhetjük magunkat! Ez kellett tehát a sátánnak! Nincs benne semmi szeretet! Ezt irigyli tőlünk! Ezt lopta el tőlem! Ahhoz, hogy megkötözhessen, olyanná kell válnom mint ő.

Megkönnyebbülést csak az imáim hoztak. Nem foglalkoztam azonban eleget a tiszta forrás, a Biblia tanulmányozásával. Hamarosan meg kellett értenem, hogy csak ez az út vezet Istenhez. Meg kell ismernem az Ő tanításait ahhoz, hogy közel kerülhessek Hozzá, hogy el tudjam fogadu a magam számára, és az Ő elvei alapján tudjak élni.

Ritkán jutottam azonban olyan helyzetbe, hogy ne lássa a családom «őrültségem» újabb jelét, most a hirtelen támadt vallásosságot. Sajnos nem tudtam eleget foglalkozni olyan könyvekkel, amelyek talán gyorsabban vezettek volna a kiúthoz. Egy az Istenben szilárdan hívő barátnőmnek mégis elmondtam a velem történteket. Biztos vagyok abban, hogy az én Teremtő Atyám vezetett el engem őhozzá. Ő volt az első, aki azzal fogadott: “értek mindent. Hasonló esetek a Bibliában jócskán akadnak. Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent,. az én hitem szilárd. Én nem félek a sátántól!”. Ő mondta ki, hogy két kézzel kapott utánam az Úristen, és igen erősen hív. Tőle kaptam bátorítást, hogy soha ne adjam fel, meg ne torpanjak, és csak előre nézzek. A hetek óta gyötrő problémáimra Isten az ő szájába adta a választ.

Egy alkalommal, nyaralásunkkor a tűző napon feküdtem a tengerparton. A szemem behunytam, de fura módon nem kellett hunyorognom, a fény nem bántotta úgy a szemem, mint máskor. Gyönyörű vörös lángokat láttam. A Nap vöröse - gondoltam. Ez a vörös azonban nem a megszokott volt, narancssárgából mélybordóba ment át, majd egy gyönyörű színjátszó kavalkáddá alakult. Ez az a vörös, amit a gyermekem hónapokkal ezelőtt látott először, és azóta is minden alkalommal boldog, amikor ez a szín megjelenik, mert az Úristen szeretetének jelét sejti benne. (A reikisek szerint ugyanis a különböző «csakrák» megnyitása behunyt szemmel különböző színek látásával jár.) A gyanú azonban már olyan erős volt bennem minden új «csoda» iránt, hogy képzeletben rárajzoltam a feszületet, majd elmondtam: - Távozz tőlem sátán! - és a jel eltűnt. Csak ekkor értettem meg, hogy a gyermekem, aki gyakran látta a csodálatos színt, és örült az Úristen szeretete jelének, valami mást imádott titkon, tudta, és akarata ellenére. Sajnos a gonosz benne is beszélt, ezzel adta tudtomra az Úr, hogy nem én vagyok az őrült, hanem mindenkinek ez a sorsa, aki gonosz erőknek nyitja meg magát, velük párbeszédbe kezd.

A gyermek visszautasította a gonoszt, és ezt aznap éjjel egy kemény megtorlás követte. Egész éjszaka nem tudott aludni. Csak ült az ágyban és szörnyű képeket látott, akár becsukta a szemét, akár kinyitotta, nem tudta eltörölni a látomásokat. Ahogy behunyta a szemét, hatalmas lángok jelentek meg előtte, aztán egy üstökösszerű égő tárgy közeledett felé. Ő folyton dobálta a Jézus Krisztus vérével festett kereszt szimbólumokat, mire a riasztó képek eltűntek, de azonnal újak jöttek. Csontvázak rohantak felé, a kaszás jelképei, majd tüzes vasvillákkal szarvas ördögalakok közelítettek hozzá, és más hasonló borzalmakat élt át. Imádkozni kezdett: - Édes Istenem, segíts, ne engedd őket a közelembe! - És ekkor Péter mondata jutott az eszébe a kedvenc könyvéből: Quo vadis Domine? Elismételte a mondatot számtalanszor, és érezte, hogy mennek ki belőle a gonosz lelkek. Az Isten nem hagyta el őt. Segített rajta, mert volt hite, tudta, hogy csak Őbenne bízhat ! - A gyermek megkönnyebbült és mély álomba merült. Reggel, amikor elmondta különös, rémekkel teli éjszakáját, nem értettem, miért nem bántották eddig, és miért támadták meg most. Lehet, hogy nem lett volna szabad elmondanom neki ? Én ugyan gyakran láttam apró jeleket: az én abszolút jó, szófogadó és rajongásig szeretni tudó szelíd kislányom mintha megváltozott volna. Engedetlen lett és visszabeszél, egész nap a fején van a magnó, és bömböl a fülébe a tánczene. Durcás lett, lepergett róla minden nevelési próbálkozásom. Kamaszodik - mondták róla, de én éreztem, hogy ez a gonosz, az inga hatása. Nem tévedtem. Eddig is negatívan befolyásolták, de mivel engedett a rossznak, nem bántották. A nyílt támadás csak akkor következett be, amikor először ellenállt, amikor rájött, hogy az engem bántók vannak ővele is.

A másik nagyon megdöbbentő élményünk az volt, hogy olyan áramlásokat éreztünk egymás, vagy más emberek érintései nyomán, mintha ki-be járkálnának a testünkön keresztül. A gyermekemet igen gyakran még átölelni sem mertem, mert a szeretetem legkisebb megnyilvánulása esetén ő megrázkódott, és kért, hogy ne érintsem, mert érezte ezeket az áramlásokat. Leprásnak, undorító féregnek éreztem magam. Rettegtem az emberi érintkezés minden formájától, még a kézfogástól és az érintéstől is.

Most értettem meg mi az: tisztátalannak lenni, és miért mondták régen a betegre is ugyanezt.

Kétségbeeséseim idején Isten mindig segített. Egyszerre jött egy ötlet, kihez kell fordulnom, kitől kell segítséget kérnem. Így jutottam el ismét a hívő barátomhoz, aki mesélt nekem egy imádságos körről, ahol tudják, hogy mit kell tenni ilyenkor. Nagy nehezen rászántam magam, a segítségüket kértem. Végre szakemberek között ! Értették, amit mondok, és nem ijesztgettek azzal, hogy tudathasadásban. szenvedek. Melegséget, testvériséget árasztottak, és együtt imádkoztunk a lidércnyomás megszűnéséért, a gonosz hatalmának megtöréséért, és azért, hogy az Úr bocsássa meg a bűneimet, könyörüljön meg rajtam és a családomon. Most végre láttam, hogyan kell imádkozni, és kihez. Jézus Krisztus a gyógyító, a szabadító. És mi alig tudtunk róla valamit. Szégyelltem magam, és kezdtem már megérteni, miért nem volt teljes a szabadulásunk.

Friss testvéreim böjttel erősítették meg imádságukat értünk. Úgy éreztem, nekem is ezt kell tennem magunkért, bűneim bocsánatáért és mindazokért, akiket én kevertem bajba. Minden megingázottért egy napi teljes böjt (csak vízivás), határoztam el lelkesen. Nem tudom, az Úristen hogy fogadta a böjtünket (a gyermek is csatlakozott, vacsora kihagyásokkal). Azt azonban hamar észrevettük, hogy a böjtök idején nem érzünk éhséget! Az Úr ilyen módon fejezte ki szeretetét - amit megtérésünk minden egyes napja óta érzékelünk!

Vádolt és szorongást okozott, bűntudatunkat állandóan gerjesztette. Lelki vezetőm elmondta, hogy ha igaznak érzem a sátán vádolását, bánjam meg, tegyem le, kérjem Jézus Krisztus bocsánatát, de aztán felejtsem el, és lépjek tovább, ne hagyjam folytatni a vádolást...

Az Úr végül megadta nekem azt a kegyelmet, hogy többé-kevésbé le tudtam zárni magam, azaz nem beszélhetett már állandóan a gonosz a fejemben ! Eleinte, ha megszólalt azonnal elkezdtem mondani. a Miatyánkot...

A Szentírás szerint nem kell bevárni a sátánt, alá kell vetni magunkat Istennek és a gonosz elfut előlünk. Én nem ezt tettem. Ezért nem volt teljes a szabadulás. Utólag már tudom, hogy a félelem és a gonosszal való hadakozás miatt nem jutottam hamarabb az Úristen közelébe.

Két és fél év telt el különös esetünk kezdete óta, és a gyermek a böjtjeim idején még mindig félt, szorongott.

Amikor eldöntöttem, hogy leírom az esetem, és a szakemberek kezébe adom, ismét a gyermekemnek estek. Arra biztatták, hogy vessen véget az életének, és hogy mindezt késsel tegye.

Papok szabadító imája után a gyerek jobban lett, de az első kísértések vissza nem utasítása után még egy ideig vissza-visszatértek a félelmei; egykét imádság után ma már teljesen zaklatás-mentesek a napjai.

Én, aki tiltakoztam a hittan iskolákban való oktatása ellen, én kiáltom, nem nőhet fel az Istenbe vetett hitt nélkül az emberiség. A szorongás, a félelem mindennapjainktól, a szegénység, a kizsákmányolás és a bűnözés mind az Úrtól való eltávolodásunkat jelzi. Én a hajdani ateista, vallom, hogy megtalálható a hitben a Teremtő Atyaisten, van Jézus Krisztus, van Szentlélek és van túlvilági élet.

Mindennapi imádságaink során Jézus Krisztus szabadított meg bennünket a sok szörnyűségtől. Kérésünkre a Szentlélek által pedig megbocsátotta bűneinket, fokozatosan visszaadta a szeretetünket, és nevelni kezdett, ráterelt bennünket arra az útra, amely bennünket az Ő országába vezet.

Lelki gondozóm, aki vállalta, hogy segít nekem az Isten közelébe kerülni, egyszer elmagyarázta, hogy a démonizáltság állapota három ok miatt következhet be:

- Isten nélkül élés,

- mágiába keveredés.

Utólag visszapillantva: mindhárom ok illett rám. Nem az Isten által előírt törvények alapján éltem az életem, többnyire nem is ismertem őket. A 10 parancsolatra rég nem emlékeztem már. Megkereszteltek ugyan, sőt konfirmáltam is, de a kezdeti kételkedés után az iskola materialista nevelése és a szülői passzivitás az ateista oldalra lökött. Megvetve és néha kigúnyolva a vallásos embert, sőt egyes esetekben még bántalmazva is, vagy elfogadva az ő üldöztetésüket, nem kiállva mellettük, többször is bűnt követtem el. És végül a «mágia» - gyakran hallottam e szót, de sosem értettem, pontosan mit is takar. Számomra a sátánizmus, a szellemidézés meseszerűnek tűnt, nem is hittem benne. Mindhárom bűn együtt - megérdemeltem a leckét: az Isten hagyta, hogy megtapasztaljam a másik oldalt, azt amelyikkel felvettem a kapcsolatot, de Ő megbocsátott nekem, mert kértem Őt erre. Csak azt nem értettem, hogy a gyermekemnek miért kellett mindezt átélnie. Hiszen ő csak a harmadikban volt bűnös, de ebben sem ő, hanem én. Ha erre gondolok, mindig úgy érzem, hogy a szörnyű események nem véletlenül történtek meg velünk. Talán Isten akarta velünk megláttatni, hogy ezt kapják mindazok, akik a sötétség birodalmával játszogatni kezdenek. Ha ezek az események csak velem történnek meg, magam is azt mondanám, hogy őrült voltam, így, hogy a gyermekem is átélte, már nem mondhatom. Tudomásom szerint rajtunk kívül a környéken még három ingás ment át hasonló folyamaton. Az ő sorsukról semmit sem tudok.

A vásárcsarnokban nem találtam meg a pénztárcám, és én azt hittem, hogy ellopták. Könnyek között kértem az Jóistent, hogy bocsásson meg a tolvajnak, mert én már nem haragszom rá. Először éreztem azt a megbocsátani tudást, ami a Biblia olvasása közben ragadt rám. Végiggondoltam életem nehéz helyzeteit. Sorra bocsátottam meg azoknak, akik ártottak nekem, és bennem nyomot hagyott az ő szeretetlenségük. Hálát adtam az Úrnak, hogy vérével lemosta rólam bűneim, megtisztított, és különös kegyelmének jeleit mutatta. Előlről kezdhetem az életem, onnan a gyermekkori tisztaságtól. Köszönöm, hogy a boldogságtól könnyezni tudtam ismét. És köszönöm a félelemnélküli új életet, a szabadulást a szorongásoktól. Köszönöm a boldogságot, mert tudom, hogy az Isten megbocsátott és szeret engem, és ismét tudok szeretni, most már nem csak a szeretteimet, hanem az ellenségeimet is.

Az Úr kegyelméből eljutottam végre addig, hogy ha a hívatlan vendégeim fájdalmakkal, vagy jeleikkel zaklattak, már nem zavart, és rájöttünk a gyermekemmel együtt, hogy dacolni kell, nem kell róluk tudomást szereznem kell őket észrevenni, meghallani, nem szabad válaszolni sem beszédben, sem gondolatban, nem szabad félni, tisztán kell élni és nagyon nagyon közel kell kerülni az Istenhez. Ez a titka a szabadulásnak.

A vágy, hogy Isten törvényei szerint kezdhessek új életet, rendkívül erős volt bennem. Eleinte ezer és ezer gondolat gyötört. Sok időbe telt, amíg rájöttem, a Jézus Krisztus rendszerint nem válaszol azonnal. A felvetett kérdéseimre gyakran csak napok, hetek múlva kaptam meg, immár biztosan Tőle a helyes választ... Rengeteg ismeret hiányzott, amit meg kellett volna tanulnom a vallásos nevelés kapcsán, ha ebben nőttem volna fel. Nap mint nap éreztem mennyire hiányzik az ilyen irányú foglalkozás, de mindig taszítást éreztem a templomtól.

Mintegy két év telt el azóta, hogy imádkozni és böjtölni kezdtem másokért. A böjtölések idején, vagy közvetlen utána gyakran kisebb, nagyobb kellemetlenségek értek. Lépten nyomon koccanások az autóval, vagy egy igen nehéz böjt esetében a családom karambolozott igen súlyosan. Mindezek ellenére nem mondtam le a böjtös imádságokról, mert ügy éreztem ezek a legkedvesebbek az Úr számára. hiszen kifejezzük szeretetünket és lemondani-tudásunkat másokért. Tapasztalataim szerint ezeknél az imáknál az Úr rendszerint teljesíti kéréseinket. Egy alkalommal elmondtam egy lelki atyának gondjaimat. Ő megáldotta az autót, a lakást, és kért Istentől őrzőangyalokat, akik vigyáznak rám, a családomra, a házra, az autóra. Ettől kezdve megszűnt minden koccanás és egyéb báleset.

Az Úr kicsiny dolgokban is tud gondoskodni. Előfordult, hogy a munkahelyemen hiába kerestem valamilyen aktái, amelyen dolgozni akartam, sehol sem találtam. Imádkozni is kezdtem ezért, de nem került elő, ám megakadt a szemem az éppen aznap határidős feladaton, amelyet sürgősen meg kellett csinálnom. Amikor az készen lett, az Úr megmutatta, hogy a másik irat, amit kerestem, végig ott volt az orrom előtt, de megvédett attól, hogy a határidős feladattal elkéssem.

Egyszer az Úr eszembe juttatta, egy ismerősöm tanúságtételét, aki a fájdalmát felajánlotta az Istennek valakiért, és a fájdalmai megszűntek. Egy alkalommal a gyermek súlyos fejfájásról panaszkodott. Ajánld fel az Úrnak azért, akiért ma kiemelten imádkozol. Amikor megtette a felajánlást, azonnal elmúltak a fájdalmai.

Ahogy változott a szemléletem, úgy változott az emberekhez való viszonyom is. Már nem vártam el a környezetemtől, hogy mindenki tökéletes legyen, ne ejtsen semmi hibát. Kezdtem szerettei az embereket a hibáikkal együtt. A gyermekemen is észrevettem néha a türelmetlenséget, kishitűséget, szorongást. Ő ilyenkor mindig a gyermekeknek írt Bibliát vette a kezébe, és hamarosan meg is nyugodott. Kezdetben én is ezt a gyönyörűen illusztrált, a gyermekek számára is könnyen érthető könyvet olvastam el, mert eleinte semmihez nem volt elég türelmem - a Bibliához különösen nem a gonosz hatásaként. A gyermek-Biblia engem is megnyugtatott. Ez volt az első szentkönyv, amely felkeltette bennem az igényt az Evangélium olvasására.

Az Isten gyakran finoman késztetett, megmutatta, hol segíthetek. És én boldogan kezdtem cselekedni a jót, nem törődve azzal, hogy sokan bolondnak néznek. És minél többet adtam, annál inkább gondoskodott rólunk Isten. Soha nem fogyott ki a pénztárcám, mindig jött valahonnan pótlás. A családom szükséglete mindig megvolt. Összeszedtem a felesleges ruhákat, cipőket, elajándékoztam őket, vagy a kuka mellé raktam a kis csomagokat. A maradék kenyeret sem dobtam ki ezután. Az apró ajándékok egy-két órán belül eltűntek az utcáról. Igyekeztem kevésbé pazarlón, beosztóbban élni, hogy több jusson a rászorultaknak. Visszatértem tehát a 'régi, gyermekkori, szerető, naiv énemhez, amit a sok gúnyolódás miatt gondosan magamba rejtettem. Én végre igazán boldog vagyok !

Miután visszautasítottam a sátáni gyógymódokat, visszajöttek a fájdalmak, minden korábbi tünet, amik miatt a természetgyógyászat irányába indultam. A sátán el akarta velem hitetni, hogy nélkülözhetetlen a számomra, és én kétségbeesve kerestem a más utat. Jézus Krisztust, az egyetlen gyógyítót kértem, hogy gyógyítson meg engem testileg és lelkileg egyaránt. Ez a gyógyítás nem ment egyik napról a másikra, de szépen, lassan javultam. Először a makacs csontfájdalmaim tűntek el, majd a már 8 éve meglevő nyirokmirigy-duzzanatok szívódtak fel, aztán elmúltak a hatalmas alhasi fájdalmak, aztán a nyirokereim érzékenysége és gyulladtsága szűnt meg. Később a szívtáji szorítások és a tachicardia szűnt meg, majd a légúti érzékenység, a krónikus torok- és fülgyulladások, majd az -összes allergiás megbetegedés. Elmúltak az immár egy évtizede tartó gerinc-, ízületi- és reumatikus fájdalmak. A ciszták és daganatok is visszahúzódtak. Mindez úgy, hogy abbahagytam a szigorú vegetáriánus étrendet! Korábban elég volt egy-két falat tojás vagy tejtermék, és az ízületeim már hasogatva fájtak, az ujjperceim ízületei pirosodtak a gyulladástól. Amióta Jézus Krisztusban élek, hiszem, hogy ha Őt kérem, meggyógyít. Azóta nem voltam beteg!

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermekem visszautasította a sátánt, igyekezett az Isten törvényei szerint élni. Minden nap olvasgatott a Bibliából. A gyermek korábbi, negatív tulajdonságai lassan leperegtek róla, elmaradtak a visszabeszélések, a szobájában bevetette az ágyat, rendet rakott minden reggel. Soha nem tette félre a könyvet addig, amíg mindent meg nem tanult, még ha éjfélig is fenn kellett maradnia. Most először lett kitűnő tanuló. Mindig és mindenkihez udvarias és előzékeny volt. Segített az iskolában a takarítónőnek a vödörcipelésben, kellemes hétvégét kívánt neki. Mindenkinek köszönt, a buszon mindig átadta a helyét, kölcsönadott mindig mindent - pénzt is - amit aztán sosem kért vissza. Szétosztotta a tízóraiját, rendszeresen elvitte az iskolába a banánt amit ő kapott, hogy odaadja azoknak a gyerekeknek, akiknek soha nem tudják megvenni a szülei. Egy árva kislánynak tízórait, gyümölcsöt. csokoládét hordott mindennap. A társai eleinte furának látták a változásokat, aztán egyre többen keresték az ő társaságát. Az osztály legkíméletlenebb, legszókimondóbb, sokak számára kiállhatatlan tanulójáért imádkozott és böjtölt. Ez a kislány hamarosan az egyik legjobb barátnője lett. A gyermekem elhatározta, hogy azokért a gyerekekért imádkozik az ÚR-hoz, akik az iskola rémei. Az iskola legrosszabb tanulójáért böjtölt és imádkozott. A cigarettázó, fiúzó, verekedő, órákról lógó, fékezhetetlen lány egy alkalommal azt ígérte, hogy megveri őt, mert nyilvánosan megszólította a vásárban, ráköszönt. Ebből a helyzetből eljutott addig, hogy a «fenegyerek» egyszer megköszönte a feléje nyújtott kezet, és azt mondta, «de rendes vagy». Eljött a Húsvét. A második a megtérésünk óta. Elhatároztuk, hogy összeszedjük a felesleges holmikat, és odaadjuk azoknak, akik nem tudnak a gyermekeiknek ajándékot venni, olyan szegények. Az én kislányom odament a szekrényhez és leemelte a három legszebb, legkedvesebb szőrmók állatkáját, és azt mondta: Ezeket szeretem a legjobban, ezeket adom oda, mert ha igazán örömet akarok okozni, akkor olyat kell adnom, aminek én is örülnék.

A gyermek nem volt megkeresztelve. Őrá bíztam a döntést, hogy ő válasszon magának vallást. Több templomba is elvittem, de az ő számára egyedül a katolikus gyermekmise volt elég meleg és vonzó. Így vasárnaponként együtt mentünk a gyermekmisére. A szertartáson szinte minden alkalommal potyogtak a könnyeim. Ha csak arra gondoltam, hogy az Isten mitől mentett meg, már kitört rajtam a zokogás. Az oly sokat gyűlölt templomban megnyugvást találtam! A gyermekeknek szóló meleg hangú Biblia - magyarázatok mindig jobban meghatottak, mint a felnőtt miséké. A közös énekek és imák alatt rendszerint annyira meghatódtam, hogy potyogtak a könnyeim. Az áldozások alkalmával juttatta eszembe az Úr, hogy reformátusként én is Úrvacsorázhatok. Így aztán időnként a református, máskor a katolikus szertartásokra jártam. Az első Úrvacsora különösen szép volt, először éreztem, hogy milyen boldogok azok, akiket az Úr meghívott az asztalához.

Egy idő után minden kísértéskor megjelent bennem a gondolat, hogy vegyem kézbe a Bibliát. A Szentírás élővé vált számomra, a benne olvasott, nekem szóló üzenetek sokat segítettek, és megerősítettek. Az igazi fordulópont a gyógyulásomban akkor következett be, amikor Teréz anya fantasztikus áldozatvállalásáról, a szegényeket segítő csodálatos cselekedeteiről hallottam. A róla szóló egyik elbeszélésben elhangzott egy mondat: - Valahányszor Teréz anya megment egy eltévelyedett lelket a sátántól, és a Teremtő Atyához vezeti vissza, el kell viselnie a gonosz minden dühödt támadását, féktelen bosszúját, amely igen gyakran a fizikai fájdalom okozásában is megnyilvánul. Az apácák ekkor együtt imádkoznak érte, kérve az Urat, hogy szabadítsa meg Teréz anyát a sátán támadásaitól. Ekkor jött el az éta igazi szabadulásom. Most értettem meg, hogy az ijesztgetések, támadások azért térnek vissza, mert felvettem a harcot a gonosszal, mert nem tudom ölbe tett kézzel nézni próbálkozásait. El kellett jutnom addig, hogy a sátánt egy undorító patkánynak lássam, amelybe bele kell rúgni, ha közeleg, és nem szabad visongva menekülni előle. Minél határozottabb a félelem nélküli ellenállásunk, annál kisebb a hatalma felettünk. Ez a felismerés kellett ahhoz, hogy egyre jobban ki tudjam zárni a bennem beszélőt. Jézus Krisztus alapjaiban meggyógyított. A sátánnak többé nem volt hatalma rajtam. Egyre kevésbé tudott már beszélni bennem, nem tudott már megfélemlíteni. A hitem Istenben egyre erősebb lett.

A természetgyógyászok gyakran használják az ingát diagnosztikai célból. Azt állítják: Az inga tudja, az inga sosem hazudik. Egy reikis ismerősöm pl. az egyik szomszédról azt ingázta ki, hogy káros sugárzásban fekszik és agydaganata van. Azóta eltelt két év, és ennek szerencsére semmi jele. Ez a reikis egy másik esetben egy súlyos betegség diagnózisát állította egy betegről, és ezt sajnos el is árulta. A szerencsétlen páciens majdnem idegösszeroppanást kapott az információktól. Még jó, hogy nem lett öngyilkos (pedig ez volt a titkos célja), hanem orvoshoz fordult, és kiderült, hogy semmi alapja sincs, hogy feltételezze azt a betegséget. Velem is elhitették, hogy az egész szervezetem áttételesen rákos. Lehet, hogy valóban ez volt a helyzet, de az is lehet, hogy ők okozva minden fájdalmat, halálra ijesztettek, állandóan stresszben tartottak. (bár kétségtelen, hogy voltak gyanús röntgen és egyéb leletek). A gonosz válaszadók valóban tudnak mindent rólunk, de néhány helyes válasz - ez a mézesmadzag - után jön a becsapás. A hazug, a becsapó, a gonosz csak a jóság és segítőkészség látszatát kelti, a valóságban azonban jót szórakozik rajtunk.

A káros sugárzások mérésének egész «tudományát» fejlesztették ki az ingások és varázsvesszősök. Három különböző időben három ingás mérte fel a lakásunkat. Tologattuk a bútorokat, mert csak így gyógyulhatok meg mondták. Feltűnt, hogy bár kétségtelenül vannak megegyezések, a három mérés azért elég lényegesen különbözik is. A három bemérő természetesen egymást vádolta, a másik hozzáértését kérdőjelezte meg. Igen nagy volt az örömöm - még «ingás koromban» - amikor először tapasztaltam, hogy az én ingám is jelzi a káros sugarakat. Később a testem is jelezte a «rossz helyeket», így a tulajdon testem lett a műszer. Csak akkor jöttem rá, hogy ez is csak egy jó játék velünk az unatkozó gonoszlelkek számára, amikor ellentmondtam a sátánnak. Ettől kezdve bárhová mentem, vagy ültem, mindenütt éreztem a bizsergő energiaáramlást (vagy ennek látszatát) még hosszú hónapokig. Számomra minden hely rossz hely lett, vagyis a káros sugárzások mérése csakúgy, mint a betegségek diagnosztizálása szélhámosság, nélkülöz minden természettudományos alapot. Az ingaárus, aki a legújabb, csillogó, villogó típusokat árulja egy elegáns üzletben, nem titkolja, hogy tudomása szerint az ingával túlvilági lelkekkel lehet kapcsolatba kerülni, de ezek szerinte nem sátániak, hanem olyanok, mint a földi emberek, jók és rosszak is vannak köztük. Sajnos téved az árus. Én már tudom, hogy csak gonosz lelkek válaszolnak ilyen módon, persze a jóság és emberség látszatát keltve valameddig. Az általuk adott információk rendszerint helytállók egy darabig, és amikor már mindent elhiszünk nekik, csak akkor, épp a döntő pillanatban csapnak be, hogy valamilyen nehéz, kilátástalan helyzetbe taszítsanak.

Az Istenben élés azzal jár, hogy szűnnek félelmeink. Elmúlnak a szorongások, a rettegések mindentől: a sötéttől, a rossz emberektől, a jövőtől. Rábízom magam az Úrra, és megoldódnak a problémák.

Hogy már eléggé ,,le vagyok zárva” a gonoszlelkekkel szemben, az két év elteltével, Karácsonykor derült ki. Ez volt az én Uram karácsonyi ajándéka. Ekkor ugyanis egy agykontrollos ismerősöm felhívott. Küldtem neked «telefon üzenetet» az agykontroll segítségével - mondta. Megkaptad? Nem - mondtam - de csak később értettem meg: az üzenet azért nem érkezett meg hozzám, mert az Úr lezárt! Mive1 az agykontroll a gonosz lelkek üzenetközvetítésével működik, nem juthat el hozzám az üzenet, ha le vagyok zárva. Ez volt a bizonyíték arra, hogy az Úr ad védelmet.

Böjtöléseinket többnyire a beteg emberek gyógyulásáért ajánlottuk .fel. Jézus Krisztust, az egyedüli gyógyítót kértük, hogy szabadítsa meg szeretteinket a gonosztól, a betegségektől. Számos böjtölésünk és naponta visszatérő imánk meghallgatásra talált. Néha napok, máskor hetek, hónapok múltával tapasztaltuk Isten irgalmát. Imáim végén gyakran kérem az Urat, hogy figyelmeztessen, kiért kell még imádkoznom. Egy alkalommal egy kedves ismerősöm arcát villantotta fel. A késztetés olyan erős vall, hogy böjtölni kezdtem érte, bár csak sejtettem, hogy mi a baj vele. Utólag tudtam meg, hogy ezekben a napokban öngyilkos lett, de még időben rátaláltak, és így megmenekült. Egy másik ismerősért hetek óta imádkoztam, bár nem tudtam hogy miért kell. A férje a napokban halt meg tragikus körülmények között. Azért kellett tehát imádkoznom, hogy el tudja viselni a csapást, amely érni fogja.

Egy régi betegségünk volt a pikkelysömör, amely köztudottan gyógyíthatatlan. Hiába kértem a gyógyító-szabadító Jézus Krisztust, hogy szabadítson meg bennünket ettől a betegségtől, nem múlt el, csak akkor, amikor betartottuk a teljes növényi étrendet. Gyakran kértem Istent, hogy én elviselem a szigorú diétát, de legalább a gyereken segítsen. Ne kelljen szegénynek egész életén keresztül lemondania minden jó falatról. Ekkor Isten azt a jelenetet juttatta eszembe, amelyet Gárdonyi Géza: «Az Isten rabjai” című könyvében a gyermek Szent Margitról olvastam. Ő a kezébe vette a vízzel telt poharat, keresztet rajzolt rá, és az Úr áldását kérte. Ettől kezdve minden ételünkre és italunkra keresztet vetettünk. Kértük az Urat, hogy áldja meg, és segítsen. hogy ez az étel ne ártson nekünk. Már másnapra meggyógyultunk, a pikkelysömör eltűnt a bőrünkről. Úgy tűnik, hogy a kemény növényi étrend, a túl erős diéta csak a gonosz akarata, hogy a Földön minél több önsanyargatással, minél inkább megkötözötten és félelemben éljünk, hiszen az Isten áldásával elfogyasztott étel nem válhat kárunkra. Ekkor értettem meg azt is, hogy bár látszólag a diétától gyógyul meg a rákos, az asztmás vagy szénanáthás beteg, valójában, Isten könyörületéről van szó. Ő gyógyítja meg a szenvedőt, látva kitartását, szenvedését és élni akarását. Évek óta először ehettünk túrót, tejfölt, majonézes ételeket, és semmi bajunk nem lett tőle, pedig néhány hete még elég volt néhány falat túró vagy sajt hogy pikkelysömörös sebekkel legyen tele a fejbőrünk...

Amióta tudom, hogy a közöny, a szeretetlenség a sátán sajátja, minden esetben kérem az Urat, adjon szeretetet a szívembe, ha úgy érzem, nincs elég bennem valaki iránt. Néha napok, néha hetek, esetleg hónapok múltán észreveszem a változást. A számomra kellemetlen emberek egészen elviselhetőek, sőt kifejezetten szeretetreméltóak lesznek.

El kellett mondanom a történetemet, hogy ezáltal is lelepleződjék a gonosz, és tudja meg minden reikis, minden ingás, minden mágus, hogy kitől származik az az energia, amelyet ő használ és milyen kárt okozhat vele embertársainak. Aki pedig azt hiszi magáról, hogy ő képes csodálatosan gyógyítani, az mind a gonosz elvakítottja. Valódi csodát, olyan gyógyítást, amely később sem lesz senkinek ártalmára és csak jó gyümölcsöket terem, egyedül Jézus Krisztus Szentlelke tehet.

Szenvedés és üresjárat volt az egész életem az Úr nélkül. Miután megtaláltam Őt - most vagyok először igazán boldog és kiegyensúlyozott. Béke és szeretet van a szívemben. Szolgálni Őt nem fáradság, nem nehéz, hanem a legcsodálatosabb dolog a világon. Az Úr az én esetemen keresztül megmutatta, hogy egyetlen báránya is milyen fontos; megmutatta, hogy valóban hatékony az ő áldozata, amit azért hozott, hogy megkerüljek és Ő visszavezethessen a nyájba. Hála és dicsőség ezért az Istennek, az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek.

1996. március 15. Zs. K.