A gyászos emlékű kommunista uralom után sürgetően szükség van arra, hogy az ateista-marxista ideológia torzításait, vallásellenes támadásait, történeti és filozófiai ferdítéseit helyreigazítsuk, és a keresztény világnézetet teljes fényében mutassuk be a felnövekvő nemzedéknek, illetve a nevelőknek szülőknek. Jóllehet a II. vatikáni zsinat szellemében párbeszédet akarunk folytatni minden jóakaratú emberrel, a keresőkkel, a nem hívőkkel is, nem akarjuk elmosni a keresztény (katolikus) önazonosságot, és nem szégyelljük a 'hitvédelem' (apologetika) módszerének alkalmazását sem. Nem támadunk, de ha hitünket és egyházunkat támadják, ha a keresztény világnézetet eltorzítják, akkor védekezünk és helyreigazítunk. Hiteles tájékoztatásra törekszünk, nem feledve, hogy valamennyiünktől hiteles tanúságtételt vár a világ. Nem elég megismerni és terjeszteni az igazságot, hanem meg is kell valósítani. Aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre.

"De aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat." Jn 3,21

* * *

A mai szellemi zűrzavarban, a szellemi pluralizmus és a különféle ideológiák, mozgalmak, hamis reményekkel kecsegtető utópiák idején a keresztény hívőknek ébereknek kell lenniük: szükség van a “szellemek megkülönböztetésére", amit Szent Pál (1Kor 12,10) nyomán Loyolai Szent Ignác is ajánl a Lelkigyakorlatokban. Az üdvöt és gyógyulást, evilági megváltást ígérő pótvallásokban és tudományos köntösben jelentkező mágikus vagy okkult tanokban, jelenségekben meg kell látnunk a hamisságot, a félrevezető hiedelmeket vagy egyenesen szemfényvesztő varázslatokat, de azt is észre kell vennünk, hogy van bennük néha pozitív mozzanat is, illetve feltárják az emberi szellem és szív Isten iránti vágyát, és bizonyos új vallások esetleg elvezethetnek a transzcendencia küszöbéhez.

Áll ez az ún. New Age (Új Korszak) “mozgalomra" is (ha egyáltalán mozgalomnak lehet nevezni), amely a 60-as és 70-es években kezdett kibontakozni az Egyesült Államokban. Egyik “alapítója" a bécsi születésű elméleti fizikus, F. Capra, aki szerint a mozgalom később “válogatós", eklektikus lett, jelentésváltozáson esett át, és ma már általában negatív töltése van: a szubjektív, apokaliptikus, a társadalmi feladatokat elhanyagoló “miszticizmus" kapcsolódik hozzá. Pedig Capra szerint fő feladata az lenne, hogy integrálja a politikai-társadalmi-környezetvédelmi mozgalmakat, a nukleáris háború ellen küzdő pacifistákat és feministákat is.

Az “Új Korszak" eszmevilágát és “lelkiségét" Kiss Ulrich és Szentmártoni Mihály itt következő tanulmányai bemutatják és bírálják. Itt még arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Teilhard de Chardin jezsuita tudós, paleontológus és evolucionista gondolkodó eszméire is gyakran hivatkoznak a “mozgalom" követői. Valójában azonban Teilhard egyáltalán nem tekinthető e meglehetősen “vegyes" ideológia előkészítőjének, amint azt Thomas Broch német flozófus, Teilhardkutató kimutatta (Pierre Teilhard de Chardin. Wegbereiter des New Age? Mainz/Stuttgart 1989). Sajnos, a New Age nem tesz jó szolgálatot Teilhard eszmevilágának, mert mindent összekavar. Teilhard gondolataiból, meglátásaiból is leginkább a “misztikus", költői, jórészt szétfolyó szempontokat veszi át, homályban hagyva a jezsuita teljes krisztusi hitét és átfogó katolikus vízióját.

Minthogy a New Age-nek kapcsolódási pontjai vannak más új vallási, okkult és ezoterikus mozgalmakkal, jelenésekkel (sátánizmus, boszorkányság, mágia, asztrológia, teozófia és antropozófia, a lélekvándorlás hiedelme és az örök körforgás mítosza), olvasóinknak ajánljuk füzetsorozatunk már megjelent vagy a jövőben készülő ide vonatkozó darabjait. Hiszen két ívnyi oldalon nem lehet mindent alaposan kifejteni, megvilágítani. Végső soron a New Age egy bizonyos filozófiai világnézetet rejt (ha ez nincs is rendszeresen kidolgozva): az egyénről és a mindenségről, a világ (a kozmosz és az emberek) fejlődéséről, valami isteni energia processzusáról szól ez a “filozófia", amely beépít bizonyos elemeket a keleti vallásokból és mítoszokból, és keresi a személyen túli tapasztalatot. Ismerni kell tehát a keleti vallásosságot is, amelyről Kiss Ulrich előző füzete (Igaz-e, hogy a fény Keletről jön?) ad tájékoztatást.

Kiss Ulrich

1. A katasztrófa hirdetői

“Vagy húsz esztendeje, hogy a nyugati világban elindult egy lelki-szellemi áramlat, amelyet ma népszerű néven Új Kornak (New Age) vagy a Vízöntő, az Akváriusz korának neveznek." - E szavakkal kezdi Bistey Zsuzsa pszichológus és - saját szavai szerint - “ha kell papnő" a manapság sokat emlegetett Vízöntő-kor bemutatását (Bistey: Vízöntőkori Újjászületés: Hipnózis, reinkarnáció, transzformáció, 13). E mondatból máris kiderül, hogy e kettős nevű “korszak" egyelőre olyan szellemi áramlat, melyet követői szívesen jellemeznek “lelkinek" is, de amely azzal az ígérettel lép fel, hogy amikor majd ebbe az áramlatba tudatosan bekapcsolódók számára elér egy bizonyos nagyságrendet, akkor egy új korba lépünk.

De mennyiben új e korszak, és miért kapott két nevet?

Kezdjük talán az “új" jelzővel. Az értelmező szótár szerint az “új" szó több jelentésű: egyfelől “rövid idő óta meglevő, nem régi", másfelől “az eddigit felváltó másik". Lehetséges értelme továbbá “az eddigihez többletként járuló, további", s végül “eddigi nem ismert". Az előbbi idézetből kiderül, hogy egy tipikus magyar New Age-szerző szerint a jelenség új keletű, mintegy húsz esztendős, tehát “rövid idő óta meglevő, nem régi". Alig pár oldallal tovább ugyanaz a szerző, akivel egyébként a reinkarnációs tan bemutatása alkalmából már találkoztunk (Ex Oriente Lux? Hitvédelmi Füzetek 5), “ősrégi tanításaink"-ról, “ősi örökségekről" beszél (Bistey 25). Ebből máris sejthetjük, hogy a jelenség kezdettől fogva ellentmondásos. Ez az ellentmondás részben feloldódik, ha elfogadjuk, hogy a jelenség “eddig nem ismert", de hosszú története van, és hogy nem is olyan “ősrégi", mint követői újabban szívesen állítják. Ami valóban “ősrégi" benne, azt sokszor újnak mutatják be, például a gnosztikus elemeket, hogy ezeket állítólag a lélektan, a pszichológia legújabb felismeréseinek köszönhetjük, illetve állítólagos új “kinyilatkoztatásokból" ismerjük; míg fordítva, sok új jelenség valóban rég elfelejtett írók eszméinek újrafogalmazása. Ezt a “vízöntők" maguk sem tagadják. Így Bistey Zsuzsa szerint a “Vízöntő korának legnagyobb felfedezése talán, hogy mennyi újra felfedezni valót lel az, aki elindul a keresők ösvényén".(Bistey 34)

Lewis és Melton “felébredésről", illetve “felébresztésről" beszélnek (Introvigne 29). Ez utóbbi megjelölés találóbb, hisz nem spontán újraébredésről, hanem tudatos ébresztésről van szó, mégpedig a mágikus világkép újraélesztéséről. A paradox az, hogy a “mesebeli herceg" szerepét, aki a Csipkerózsika-álmát alvó mágikus-ezoterikus pogány vallásosságot életre csókolta, épp némely tudós, mint a fizikus Fritjof Capra vagy egy matematikus, mint Morris Berman, vállalta magára. Ez utóbbi népszerű könyvének címe ennek megfelelően “Reenchantment of the World", magyarul a világ újraelvarázsolása. Értsd: e modern mesében a herceg valóban álomba csókolja a “szép királylányt", azaz világunkat. Legalábbis szeretné. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miről is van szó, mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy mindazok, akik ezt az új korszakot hirdetik és ígérik, úgy vélik, hogy a “most végződő, vagy már bevégződött Halak kora egybeesik a kereszténység 2000 évével" (Bistey 13), ami annyit jelentene, hogy az új korszak nemcsak asztrológiai korszakváltás, hanem egybeesik a kereszténység végével, felváltja azt. Ezek szerint a szótár négy lehetséges meghatározása közül a legmegfelelőbb “az eddigit felváltó másik" lenne. Ezért nem lehetünk vele szemben közömbösek, hisz hitünk radikális kiselejtezéséről van szó.

Mindez spekuláció, futurológia, jövőbe látás lenne, vagy megvalósítandó program?

Akik a “Vízöntő-kor"-t harangozzák be, igyekeznek a gyökeres fordulatot, melynek küszöbén állnak, elkerülhetetlennek bemutatni, mert úgymond, az új csillagképbe lépve az emberiség mélyreható tudatváltozáson esik majd át. Beszélnek “gejzírszerű feltörésről" (Bistey 20), “forgószélről" (uo.), ami inkább elemi erejű katasztrófát sejtet, semmint csendes forradalmat; de “kollektív belső kényszerről" is, ami viszont a szabadság tagadása lenne. Akik viszont az Új Kor(szako)t ígérgetik, inkább “viszonylag csendes, de annál mélyebb gyökerű forradalmat" jövendölnek, mint Bistey maga (14). Valójában ugyanazon érem két oldaláról van szó.

Az “Új Kor" tehát inkább a tudományos eredetű és igénnyel fellépő, vagy legalábbis magát annak valló elemnek, illetve áramlatnak felel meg, és ugyanakkor politikai szándékot is sejtet; míg a rejtett, az árnyoldal csak lassan tárul álmélkodó szemeink elé, mint a pogány vallások, a misztika, a spiritizmus, az okkultizmus és az ezoterikus tanok, a “tudatalatti", a mágia és nem utolsósorban az asztrológia reneszánsza az újkor végén. Ezt az irracionális elemet jelképezi a Vízöntő-kor elnevezés.

Massimo Introvigne olasz szektaszakértő, aki egyúttal a New Age-nek is egyik legjobb ismerője, találóan egy hideg és egy forró áramlatról beszél a New Age-en belül. Az előbbi tudományos alapokra hivatkozik, nem szakít teljesen az újkorral; míg az utóbbi, a “forró áramlat", vallásos jellegű, de egyúttal erősen vallás- és tudományellenes. Íme néhány ízelítő:

“Az érzékeny, kutató szellem egy ponton kénytelen elvetni a szervezett hitélet cenzúráját, valamiféle megvilágító belső sugallat reményében, és ugyanígy elfordulni kényszerül a materialista világkép egyre komorabb, lehangolóbb tájairól." (Bistey 18) “A nyugati országokban a kiadók százával jelentetik meg a régi ezoterikus tanítások köteteit, a dogmatikus vallások misztikus őseredetéről szóló régi iratokat." (uo.) Majd, a felvilágosodásról szólva, így méltatja azt: “a maihoz hasonló belső katarzis szülhette azt is, elundorodva, kiábrándulva az egyházak atrocitásaiból, korrupt mivoltából". (Bistey 23)

Láthatjuk tehát, hogy a valláskritika hármas: a vallás dogmatikus és szervezett - ez a fő kritika -, továbbá az egyházak, úgymond, “korruptak" és “atrocitásokat" követtek el. Az állításokat egy szerző sem bizonyítja, de megjegyzendő, hogy az utóbbi vádak a szektákban is az ún. történelmi egyházak elleni probléma elsőrendű érvei, például Jehova tanúinál. A dogmák és a szervezettség logikusan adódik a New Age sajátos szerkezetéből: e mozgalom laza hálózatként szervezett, nincs látható szerkezete, hierarchiája, sőt kötelező erejű tanai sincsenek. Az egyházbírálat tehát teljesen megindokolatlan marad, valójában a New Age dicsérete, felmagasztalása.

Megjegyzendő, hogy egyébként is az érzelmi érvek túlsúlya jellemző a burjánzó New Age-irodalomra.

Mit kínál a New Age, az “Új Kor" cserébe az egyházakért?

Csupán egy reményt: a “megvilágító belső sugallat" reményét. Aki a bizonyosság helyett - hisz a dogma olyan hittétel, melyet a Szentírás és a Szent Hagyomány bizonyossága alapján mondunk biztosnak, mert kinyilatkoztatott igazság - csupán a “belső sugallat reményét" kínálja, annak persze a világról pesszimista képet kell festenie, hisz minél sötétebb színekben festi a valóságot, annál valószínűbb, hogy a szalmaszálba is kapaszkodó kritikátlanul elfogadja ajánlatát, hisz gondolkodásra sincs idő! A New Age csakugyan ennek megfelelően azt hirdeti, hogy katasztrófa felé haladunk, és ezért sietnünk kell. Íme, néhány ízelítő az apokaliptikus próféciákból:

A New Age “a kínzóan éhes-szomjas homo sapiens utolsó élő választási lehetősége" (Bistey 18); “nincs többé válaszút, az időből is kifutóban vagyunk" (uo.), “sokkal több forog itt kockán, mint a faj túlélése egy agyon- és rosszul használt planétán" (Bistey 19); “hajt a félelem" (Bistey 20). “A szellem, a lélek elérte feszítettsége végső határát. Ha élni akar, nincs más útja, mint befelé, visszafelé, tulajdon alvilági sötétjéből előhalászni a világító vezérfonalat." (Uo.)

Utolsó lehetőség, végső határ, nincs más út... - íme a pánikkeltés technikája! “Hajt a félelem", hogy aztán annál riadtabban omoljunk a megmentő karokba, ha élni, ha túlélni akarunk.

E katasztrófajelentés megint csak nélkülözi a meggyőző bizonyítékokat. A hangulatkeltéshez hozzájárulnak a tömegkommunikációs eszközök is, amikor szítják a félelmet, és amennyiben a vitathatatlan ökológiai-technológiai krízist szüntelen apokaliptikus színekben festik. Akit joggal aggaszt a totalitárius hangnem és az állítás, hogy “nincs többé válaszút", abban felmerülhet a gyanú, nincs-e tudatos, szerves összefüggés e médiapolitika és a New Age által felajánlott “megoldás" között.

Más szóval, mi történik, ha egy “összeesküvésről" van szó: az egyik fél halálos félelmeket ébreszt a modern emberben, a másik meg azzal biztatja, hogy mindenre van megoldás: nála? Nos, választ majd a történelem adhat, de elgondolkoztató, hogy a New Age manifesztumának, Marilyn Ferguson programnyilatkozatának címe: “A szelíd összeesküvés." Hogy valóban szelíd-e, azt közelebbről kell vizsgálnunk. Egy amerikai ügyvéd, Constance E. Cumbey, mindenesetre azt állítja a New Age irányzatról, hogy egyfajta neonáci mozgalommal van dolgunk, melynek célja a IV. Birodalom felállítása - a hitleri III. Birodalom utódaként -, és ennek érdekében a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás megsemmisítése. Mennyire megalapozott egy ilyen vád? Feltűnőbb azonban, hogy a New Age legradikálisabb kritikája ugyanolyan borúlátó, apokaliptikus színekben festi a jövőt, mint a bírált mozgalom maga.

Jézus azonban ma így szól hozzánk: “Ne féljetek!" (Mt 14,28) Ezt hirdették már születésekor az angyalok: “Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek!" (Lk 2,10) Ha azonban nem ismerjük fel a kisdedben a remény jelét, ha nem fogadjuk el Messiásnak és Úrnak, márpedig a New Age elutasítja őt, akkor meg kell fizetnünk a félelem bérét. “A szeretetben nincs félelem" - tanítja János apostol első levelében. “A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelmekkel jár. Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben." (1Jn 4,18)

A New Age azonban szeretet helyett mindössze egy “új humanizmust" ígér, mely, úgymond, "a racionális ész és a lelki intuíció harmonikus együttműködése" (Bistey 25). Ez konkrétan azt jelenti, hogy önmagunkat kell megváltanunk: “nincs addig kiút, nincs, és soha nem is lesz »tökéletes társadalom«", amíg a megoldást nem ott keressük, ahol egyedül található: az egyéni, emberi psziché mélyén." (Bistey 25) Ez az a “tulajdon, alvilági sötét", melybe le kell mennünk, hogy - ismét idézek - “előhalásszuk" a sötétből a “világító vezérfonalat". Az evangélium tanúsága szerint a szeretetkapcsolat, bizalomteljes kitárulkozás . a Másik, végső soron Isten felé, aki maga a Szeretet. A tulajdon, alvilági sötétségébe bezárkózó, lemerülő New Age-követő önmagára hagyatkozik, magára marad félelmeivel.

Meglepő lenne, ha egy későbbi fázisban mindenféle guruk és parapszichológusok kínálkoznának majd mint vezetők és segítők? Bistey Zsuzsa és férje pszichológusok, és a lélektan egyike a három nagy folyamnak, mely betorkollik a New Age kavargó állóvizébe, ahogy Massimo Introvigne képszerűen leírja a szemünk előtt lezajló jelenséget. Hogy nem csupán gyanú, hogy e mozgalom zavaros vizeiben sok pszichológus páciensekre vadászik, azt ugyanazon szerző művének a “vízöntő terápia" című fejezetében igazolja: Bistey szerint a jelenlegi huszadik század a “Szorongás" kora, míg az eljövendő a “Terápia Kora" lesz. Vagy csak a terapeutáké, a modern kuruzslóké? Úgy tűnik, mindent elkövetnek, hogy azzá legyen: a szorongás érzésének tudatos élesztgetésével. Ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni.

2. A megígért Éden-kert

A “vízöntők" szerint csak egyetlen válasz létezik korunk bajaira: a “befelé" és a “visszafelé" fordulás, hogy “tulajdon világunk sötétjéből előhalásszuk a vezérfonalat". Furcsa program! Ugyan ki javasolná egy sötétben botorkálónak és fényre szomjazónak, hogy menjen a pincébe? Vagy szálljon le a tárnák mélyébe? A “vízöntők" azonban Orfeuszként le akarnak szállni velünk az alvilág sötétjébe, hogy onnan hívjuk elő az “örök fényességet". (Bistey 26) Nagy önbizalom kell az ilyen “aknamunkához"!

Bistey Zsuzsa ugyan elismeri, hogy ez “korántsem veszélytelen út" (19), “sosem egyszerű és ritkán veszélytelen vállalkzás" (27). Felmerül a kérdés: mivel csábít bennünket ilyen kockázatos vállalkozásra az “üzenethordozó", a “postás", akire - mint önmagáról vallja - “még születése előtt rábízták", hogy megtérítsen minket?

Nem kevesebbel, mint az Új Édennel: “Hogy visszaadhassuk az emberi lélek igazi hivatását, meg kell ismernünk határtalanul gazdag potenciáit, ki kell végre mondanunk létünk két alapigazságát:

Partnerek vagyunk a Teremtésben.

Számunkra nem adatott meg a halandóság." (28)

“Nem adatott meg a halandóság." Annyit jelent, halhatatlanok vagyunk! A “vízöntők" “határtalanul gazdag potenciákkal" kecsegtetnek. Az egész New Age-irodalomban csak úgy hemzsegnek a szuperlatívuszok, mint “korlátlan lehetőségek" (17), “végtelenül jelentékeny új érzékenység" (17) stb. Egy vízöntőkori szerző a felsőfoknál alább nem adja! Amerika a “korlátlan lehetőségek" hazája, és a mozgalom ott alakította ki sajátos nyelvezetét, zsargonját. Bisteyék is onnan költöztek nemrég haza, önellátó “pszichofarmjukkal" együtt. (10)

Persze ahhoz, hogy e korlátlan lehetőségek “begyűrűzhessenek" Magyarországra is, hogy meghódítsák az egész világot, Bistey szerint is “gigantikus erőbevetésre lesz szűkségünk", “világméretű mutációra". (17) Ugye ráismerünk Nietzsche Übermenschére, a felsőbbrendű emberre? A New Age elitmozgalom. Szószólói és propagandistái “lelki elitnek" tartják magukat - ebben is sok rokon vonást mutatnak a szektákkal. Ugyanakkor élesen elhatárolják magukat a technológiai tudományos elit “intellektuális felsőbbrendűségétől" (20), melyet elvetnek. Itt feltehetően a New Age utópiáit bíráló tudomány elleni polémiáról van szó. Íme egy idézet:

“Vannak bőven olyanok, akik a kemény munka és harc árán megszerzett intellektuális felsőbbrendűség vagy éppen a társadalmi lelkiismeret nevében káros eltévelyedésnek, egy meggyöngült társadalom belső dekadenciájának bélyegeznek mindent, ami csak érinteni meri az emberi lélek belső életét, vagy utal a világi intellektus egyoldalúságára. (...) Képszerűbben kifejezve: a saját köldökét bámuló misztikus a legjobb esetben a politikai fásultság jelképe lehet, semmi több." (Bistey 21)

E különös bírálat vagy önbírálat (?) a New Age-i demagógia mesterműve! Jellemző a pamfletírók stílusára, hogy nem nevezik meg a bírálót vagy bírálókat, ami megnehezíti a cáfolatot: mondta-e egyáltalán azt valaki, s ha igen, milyen szövegösszefüggésben stb., de elhárítják a “politikai fásultság" és “belső dekadencia" vádját, anélkül, hogy valóban bizonyítanák, hogy a vád alaptalan. A “vízöntő", mint némely politikus, állítást állításra halmoz, de a társadalmi közömbösség és elitizmus vádját nem támogatja adatokkal, bizonyítékokkal.

A “vízöntő" határozottan elutasítja, hogy a “kemény munkával megszerzett" tudás bármiféle erkölcsi adatot szolgáltatna a félművelt műkedvelők vízöntőkori eszmeegyvelegének bírálatára, de hirdeti, hogy “a lelki felsőbbrendűségnek társadalmi felelősséggé kell válnia, ha reménykedni akarunk a jövőben" (23).

Nem más ez, mint politikai manifesztum, a felelősség, értsd hatalom, “vállalása", azaz valójában követelése, a “lelki felsőbbrendűség" nevében. Nos, éppen ez Constance Cumbey, a már említett amerikai ügyvéd, vádjának lényege: a New Age világuralomra tör. A “Szivárvány rejtett veszélyei" című könyvében arra is figyelmeztet, hogy a szivárvány Isten örök szövetségének jele: “Ez legyen a jele a szövetségnek köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között minden nemzedékre". (Ter 9,12) A New Age mozgalom kisajátította a bibliai jelképet, és új, negatív jelentést adott neki.

A szivárványhíd az “antahkarana" jelképe: e hidat építi a New Age az ember és Lucifer között. Lucifer a felsőbb lélek, amolyan “Über-Geist", mint ahogy az embert prométheuszi harcra hívja, önmaga legyőzésére. Az átlagember persze Lucifer nevét hallva jobb esetben Madách drámájára gondol, rosszabb esetben megborsódzik a háta: a New Age az ördöggel paktálna? Fundamentalista keresztények épp ezt állítják, így Lothar Gassmann magyarul is Kiadott könyvében: “New Age. Jön az egységes világvallás ?" Persze, óvatosságra int, ha ilyen alcímeket olvasunk: “Ökuméne - a fenyegető egységes világvallás", vagy ugyanannak a könyvnek a borítóján egy bizonyos Jakob Hitz megkérdőjelezi, evangéliumi mozgalom-e Taizé? Az ilyen fundamentalista túlbuzgóság könnyen a New Age malmára hajtja a vizet, amennyiben egy kalap alá vészi az ökumenikus mozgalmat és a New Age arra irányuló szinkretista törekvéseit, hogy egy mesterséges világvallással boldogítsa az emberiséget. Jean Vernette, a montaubani püspökség általános helynöke, akit a francia püspöki kar megbízott a szekták és új vallási mozgalmak figyelésével, joggal írja, hogy soha nem volt nagyobb szükség a szellemek megkülön böztetésére, és erre egyenesen a Szent Ignác-i módszert ajánlja.

A Szent Ignác-i lelkigyakorlatokban a második hét szabályai a “szellemek behatóbb megkülönböztetésére" különösen alkalmasak arra, hogy segítségükkel a lelkigyakorlatozó megkülönböztethesse a “rossz, a gonosz angyal" (Lgyk 332) és a jó angyal sugallatait. A bökkenő ugyanis az, hogy mindkettő vigasztalhatja a lelket. (Lgyk 331) A Szent Ignác-i harmadik szabály szerint a jó angyal azonban ezt a lélek hasznára teszi, hogy növekedjék, és a jóról a jobbra emelkedjék (Lgyk 331), míg “a gonosz angyal épp az ellenkezőjére törekszik", továbbá arra, hogy “elvetemült szándékába és gonoszságába vonja a lelket". (Uo.) A nehézség ott van, hogy a rossz angyal a “világosság angyalának alakját ölti fel" - mint Szent Ignác írja a második hét negyedik szabályában.

(A rossz angyal) “először ugyanis jó és szent gondolatokat sugall, ahogy az ennek az igazi léleknek megfelel. Azután igyekszik lassanként a saját céljait elérni, oly módon, hogy a lelket a maga rejtett cselszövéseibe és romlott szándékaiba vonja." (Lgyk 332

Pontosan ez lenne, kritikusai szerint, a New Age stratégiája: ígér romlatlan, megtisztult Földet, valóságos új paradicsomot; félelmeink, szorongásaink végét; állatvédelmet és természetes életmódot; gyógyulást és a “racionális és a lelki intuíció harmonikus együttműködését" (Bistey 25), önmegvalósítást; csendes forradalmat; tökéletes társadalmat (Bistey 25), “jobb jövőt" (24), “belső harmóniát és békét" (Bistey 19), de semmiféle biztosítékot nem ad mindezen ígéretekre, sőt valójában világuralomra tör, Új Világrendre, konkrétan az árja faj egyeduralmára, mint Cumbey állítja, ami persze éppúgy ellenőrizhetetlen állítás, mint a beharangozott globális fordulat szükségszerű bekövetkezése is.

Elgondolkoztató azonban néhány adat, amit Cumbey állított össze, idézve a New Age-irodalmat. A New Age prófétái szerint a luciferi energiák “pozitívek", mivel úgymond “az előrelátás", az “előérzés" energiái. Ugyanakkor a személyt “innen oda juttatják", azaz meg is valósítják, amit előre láttak. (Cumbey 116)

Ezt azonban csakis Isten Lelkéről mondhatjuk, mint ahogy a Szent Ignác-i lelkigyakorlat második szabálya arra int, hogy “egyedül Isten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt adjon a léleknek" (Lgyk 330). A lélek nagy mestere, Loyolai Szent Ignác kifejti továbbá, hogy “ok nélkül" annyit jelent, hogy nem a lélek “saját értelmi vagy akarati tevékenysége következtében" (uo.). Épp ezt tanítja viszont a New Age és az azt inspiráló humanisztikus pszichológia, ezen belül a “transzperszonális irányzat", melyre Bistey Zsuzsa is esküszik. Ő arra szólít fel, hogy adjuk át magunkat “az egyetlen igazi gyógyítónak: önmagunknak" (Bistey 10).

Összegezzük: az ember önmaga orvosa, vigasztalója, Isten e képletben nem is szerepel, tehát imádkozni se kell hozzá, hisz “az érzelmi lelkesülés, a személyes átlényegülés egyre inkább háttérbe szorítja a szabályok közé szorított áhítatot". Égess fel tehát minden hidat, és szabadulj meg “a beléd nevelt analitikus hajlam kényszerétől" (Bistey 17), azaz mondj le az értelem, a kritikus elme használatáról is, miután az imáról, “a szabályok közé szorított áhítatról" már lemondtál, tehát add át önmagadat önmagadnak. Indulj el egy “egyszemélyes utazásra", hisz “vagy magunkban keressük és találjuk meg a megoldást kínzó bajainkra, vagy sehol" (Bistey 18). S mi történik, ha csupa ürességet, lelki sivárságot fedez fel? Honnan jönnek az ígért “látnoki energiák"? A válasz a legfélelmetesebb: a gonosz anyagtól. Képtelenség? De ki és mi biztosít minket, vagy akár Bistey Zsuzsát, hogy nem a gonosz lélek adta a “másik döntő lökést" könyve megírására, “az újra meg újra ismétlődő álmok, a meditáció állapotában kapott képek és üzenetek" révén, melyekről beszámol. Nincs okunk a pszichológusnő őszinteségében kételkednünk, de szükséges megkülönböztetni a jó és a gonosz szellemet, amikor Bistey Zsuzsa maga kérdezi, hogy az, “akinek állandóan hazudtunk, hogyan lesz képes az igazság felismerésére, elviselésére"? (Bistey 23)

És ha az álomban a “racionalizmus kötőfékétől megszabadult lélek" a “szupertudat mélyén szunnyadó erőkben" Luciferrel találkozik? Őróla írná Bistey Zsuzsa, hogy “nincsenek fizikai korlátai, (hogy) elemi erejű, az egész földkerekségre, a társadalom minden rétegére kiterjedő erővel állunk szemben"? (Bistey 19) Ő csakugyan jelentkezhet “kollektív belső kényszerként" - mint a pszichológus írja -, és annál aggasztóbb, ha azt ígéri, hogy ez a kényszer “minden áron és módon megrázza, kimozdítja, eltolja, magasabb régiókba lökdösi az agyonbeszélt és elemzett" embert (20). Minden áron? Kivel akarja megfizettetni a New Age messziánikus álmainak megvalósulását? Félő, hogy velünk, “agyonbeszélt és elvetett" emberekkel! Persze, csak ha hagyjuk magunkat “belekényszeríteni" egy olyan “átalakulásba, amely végül megmutatja rég elfelejtett önmagunkat" (Bistey 20)! Ideje, hogy emlékezzünk arra, amit Szent Pál írt a galatáknak: “Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól" (Gal 5,13), és felismerjük a betolakodott “hamis testvéreket" (Gal 2,3), akik ma is azért “tolakodtak közénk, hogy kifürkésszék Jézus Krisztusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket" (Gal 2,4). Bárcsak mi is elmondhatnánk az apostollal: “Ezeknek egy pillanatra sem tettünk engedményt, hogy az evangéliumot tisztán megőrizzük számotokra." (Gal 2,5)

Bistey, Zsuzsa: Vízöntőkori Újjászületés. Hipnózis, reinkarnáció, transzformáció. Budapest: Egészségforrás Kiadó, évszám nélkül. 111 oldal.

Szentmártoni Mihály

Bár a New Age szelleme hanyatlóban van, még mindig erősen érezteti utóhatását a vallásosság és a kultúra terén. Hogy még jelen van, azt könnyen lemérhetjük azáltal, hogy még mindig nemigen tudunk róla higgadtan, tárgyilagosan beszélni, hanem azonnal állást foglalunk mellette vagy ellene, felhevülünk, vitába szállunk, támadunk és védekezünk. E rövid tanulmány szeretné elkerülni ezt a csapdát, és legalább valamelyest tárgyilagosan szembenézni a New Age lelkiséggel. Párhuzamba szeretnénk állítani a New Age által hirdetett vallási megtapasztalást a kereszténységben hagyományos megtapasztalással, amely a misztikus élményben éri el csúcsát. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy úgy, ahogyan azt a New Age tanítja, nem lehet személyes istenélményt megtapasztalni. Hogy e tételünket igazolni tudjuk, szükséges lesz felvázolni azt a tágabb filozófiai, kulturális és főleg lélektani, ill. szellemi keretet, amelyben ez a mozgalom megszületett, és amelyből mind a mai napig táplálkozik.

Nem könnyű ismertetni a New Age mibenlétét, mivel nem pontosan körülhatárolható mozgalomról van szó. Nem vallás, jóllehet új vallásosságot szorgalmaz; nem filozófia, jóllehet új ember- és világképet kínál; nem tudomány, jóllehet tudományos fogalmakat és törvényeket használ. A New Age az ezoterikus és az okkult jelenségek, a mítoszok és a mágia egyvelege, mindez kereszténységgel vegyítve. Nincs alapítója, hatalmi központja, nincsenek szent könyvei, dogmái. Talán azt mondhatnánk, hogy tágabb értelemben vett lelkiség, azonban olyan lelkiség, amely nem ismer sem Istent, sem kegyelmet. T. Broch 10 címszóban összegezi a New Age tanát: ezoterizmus, új gondolkodásmód, kozmikus totalitás, egység a természettel, föld-anya, új emberközti viszonyok kultúrája, individuális énközpontúság, lélekvándorlás (reinkarnáció), katasztrofizmus, átszellemülés (transzformacionizmus).

E “lelkiség" jellegzetességei között kimagasló helyet foglal el az a meggyőződés, hogy a világban isteni erők vannak jelen. A New Age hívei azt vallják, hogy Isten elérhető a legkülönfélébb közvetítők útján, így pl. a természet, a szeretet, a szex, sőt a kábítószerek és a mágia által. Ezenkívül jellemzi egy bizonyos gnoszticizmus, vagyis az ezoterikus megismerés és megvilágosodás fontosságának hangsúlyozása. Emberképére jellemző az optimizmus, vagyis az a meggyőződés, hogy az ember itt a földön elérheti sajátos tökéletességét; világnézetük holista irányultságú, teljességigényű: azt tanítja, hogy a világban jelen van egy általános világrend (egyesek ebben monizmust, ill. panteizmust sejtenek); végül hisznek a transzformizmusban, ami abban a meggyőződésben jut kifejezésre, hogy különféle pszichikai technikákkal képesek vagyunk kitágítani öntudatunkat olyannyira, hogy részt vehetünk az általános tudatban. Ez röviden azt jelenti, hogy hisznek a reinkarnációban és a lélekvándorlásban.

Ha e zavaros összkép ellenére mégiscsak szeretnénk valamiképpen feltérképezni a New Age lélektani hátterét, külön-külön kell megvizsgálnunk e lelki betájoltság néhány alapeszméjét. Három nagy témakör uralja a New Age szellemi világát: új vallásosság, a természet új értelmezése, valamint a megtapasztalás és a megismerés új fogalma. A New Age “lelkiség" meghatározó alapélménye a személyi transzformáció tapasztalata. Ez a tény az elé a feladat elé állít bennünket, hogy rákérdezzünk arra: milyen lélektan képezi ennek az új keresésnek a hátterét?

Milyen pszichológiából táplálkozik a New Age? Azzal dicsekszik, hogy olyan neves gondolkodók szerepelnek előfutárai között, mint G. Lessing, W. James, A. Huxley, C. G. Jung; egyesek magukénak szeretnék tudni Eckhart Mestert is, valamint Teilhald de Chardint. Minket itt azonban csak a pszichológiai gyökerek érdekelnek. Úgy tűnik, egyenes fonál fűzi a pszichoanalízishez: a freudi tudattalan létezése alkotja az alapot; Jung megfontolásai a kollektív tudattalanról és a benne felfedezhető archetípusok (ősminták) nyitják meg az utat a tudat újraélesztéséhez; A. Maslow humanista pszichológiája és a tőle származó “csúcsélmény" nyújtja a keretet a tudat kitágulásához; végül S. Grof interperszonális pszichológiája szolgáltatja az univerzális tudat fogalmát. Tanulmányunk szűk kerete miatt csupán Maslow és Grof pszichológiáját ismertetjük részleteseben, Freud és Jung mélylélektanának ismeretét feltételezzük.

A humanista pszichológia, ahogyan A. Maslow szívesen nevezte az új irányzatot, nagyrészt reakcióként jött létre a viselkedéspszichológia lélektelen mechanizmusa és a pszichoanalízis orvosi beállítottsága miatt. Ahelyett, hogy az egerek, galambok és majmok viselkedését tanulmányoznák, a humanista pszichológia elkötelezettjei ismét az emberi tapasztalatot veszik elemzéseik tárgyává, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a pszichikai, belső tényezők, mint pl. az érzelmek, vágyak és remények épp oly fontos szerepet játszanak a személyiség kialakulásában, mint bármiféle külső tényező. Maslow az embert egységes organizmusnak tekinti, és a pozitív tartalmakra figyel: érdekli az egyén boldogságtudata, megelégedettségének szintje, örömei, az eksztázis képessége. Akárcsak Jungot, Maslowot is foglalkoztatja az “önmegvalósítás" mibenléte és lehetősége. Külön tanulmányt szentelt azonban az ember spontán transzcendentális megnyilvánulásainak, amelyeket ő nevezett el “csúcsélménynek". Megfigyelte, hogy mindenki, aki azt vallotta magáról, hogy megvalósítottnak érzi magát, arról is beszámol, hogy életében volt egy pillanat, amikor szinte elragadtatásba esett, és ez a tapasztalat elválasztó vonallá lett az “akkor" és “most" között, új fényben ragyogtatta fel életét, megadva mindenekelőtt annak értelmét. Ez lehet esztétikai, tudományos vagy vallásos élmény, de akár egy csúcsteljesítmény a sportban is. A csúcsteljesítmény remekbe foglalt irodalmi leírását megtaláltuk a neves angol újságíró, Malcolm Muggeridge önéletrajzában:

“Szívesen osztoztam apám túláradó természetszeretetében, de inkább azért, hogy kedveskedjek neki, semmint személyes meggyőződésből. Egy alkalommal azonban fel fedeztem, hogy mégiscsak meggyőződésről volt szó. Pontosan vissza tudok emlékezni a körülményekre. Chipstead környékén történt, miközben a templom melletti ösvényen bandukoltam. Június volt, esti hét óra lehetett. Azt hiszem, azt az ösvényt azóta kiszorították a beton lakástömbök. A lehanyatló nap sugarai úgy vetődtek a fákra, hogy egyik felük fényben ragyogott, a másik árnyékban maradt. Hirtelen egy rendkívüli ujjongó érzés kerített hatalmába, és úgy tűnt, hogy az aranyszínű napfény, a júniusi est bódító illata, a lombok csendes suttogása - mindez együttvéve mintha valamiféle különleges értelmet tükrözne felém, aminek magam is része vagyok. A szépségnek ez a tüneményes összhangja a világmindenség egységességét sugározta felém és vele együtt az eksztázis ígéretét. Nagy ihlet pillanata volt ez számomra. Azóta is elveszettnek érzem magam, ha huzamosabb ideig a betonházak között kell élnem." (Muggeridge M.: The Green Stick. Chronicles of Wasted Time. Part 1, Collins, Glasgow 1972, 60.)

A hatvanas évek közepén már elfogadott tény volt, elméletben és gyakorlatban is, hogy a humanista pszichológia központi fogalma az önmegvalósítás. Kevésbé tisztázódott azonban az a kérdés: hogyan lehet eljutni ehhez az állapothoz? Így indult meg az az irányzat, amely egyre inkább az önmegvalósítás lelki, transzcendentális és misztikus távlatait helyezte előtérbe. Különféle viták után az irányzat fő képviselői végül is a “transzperszonális pszichológia" elnevezés mellett döntöttek. A névadó ismét Maslow volt, de az irányzat ma már inkább S. Grofot tekinti legkimagaslóbb képviselőjének és elméleti mesterének.

A transzperszonális pszichológia közvetett vagy közvetlen módon a nem szokványos tudatállapotokkal foglalkozik, valamint azokkal a pszichikai akadályokkal, amelyek ezek megtapasztalásának útjában állnak. Eközben elkerülhetetlenné válik a hagyományos vallásos kategóriákkal való találkozás. Tényleg nem egy pszichológus azon fáradozik, hogy beépítse a pszichológiát a mai ember lelki értékek utáni sóvárgásába.

Az új pszichológia az emberi organizmusban egységes egészet lát, amely magában foglal egymást kölcsönösen átható fizikai és pszichológiai elemeket. Amint az új szisztematikus biológiában, ugyanúgy a pszichológiában is a megfigyelések középpontjában nem a pszichikai struktúrák állnak, hanem az azok mögött meghúzódó folyamatok. Más szóval az emberi psziché dinamikus valóság, amely magában hordozza megszerveződésének princípiumát. A transzperszonális (személyt felülmúló, egyedet meghaladó) tapasztalatok magukban foglalják egy általános tudat létezését, amely messze túlszárnyalja az individuális öntudatot, és következésképpen tágabb identitást, önazonosságot képesek biztosítani az embernek. Ez azt jelenti, hogy az individuális öntudat nem az agy fiziológiai apparátusának a függvénye, hanem az univerzális öntudatban való részesedés kifejeződése.

S. Grof évtizedeken át foglalkozott a kábítószer által előidézett élményekkel, és igyekezett kimutatni: ezek hatása abban áll, hogy nem specifikus módon érintenek meg és erősítenek fel tudatalatti tartalmakat. Egyéb megfigyeléseivel és tanulmányaival kiegészítve ezeket az adatokat, kidolgozta “a tudatalatti térképet". Ez a térkép három nagy területet ölel fel: a múlt és a jelen dinamikus tapasztalatainak területét, a “prenatális" és “perinatális", azaz az anyaméhben szerzett tapasztalatokat a fogantatástól a születésig, végül a transzperszonális tapasztalatok területét, amelyek kitörnek az individuális élet keretei közül.

Az emberi sors megkötöttségéből való szabadulás egyetlen módja az, hogy “túllépjünk" rajta, hogy transzcendáljuk úgy, hogy egy tágabb, kozmikus keretbe ágyazzuk. Tapasztalati síkon ezt a transzperszonális élményen keresztül tudjuk megvalósítani. Ilyen élmények valóságára utalnak pl. a paranormális jelenségek, amelyeket mindig is nehéz volt elhelyezni egy racionális alapokra építő pszichológiában. Az így polgárjogot kapott univerzális öntudat megjelenése után az alkalmazási lehetőségek a valótlanság kapuit döngetik. Minden lehetségessé válik: a méhen belüli életre való visszaemlékezéstől a reinkarnációig, a halottakkal való kommunikációtól egészen a jövő előrelátásáig.

Nem biztos, hogy a fönt elmondottak túlságosan világos képet nyújtanának a transzperszonális pszichológia mibenlétéről, de már e néhány adat alapján is feltehetjük azt a kérdést: Lehetséges-e ilyen alapokon hiteles vallásos élményben részesülni? Válaszunk nemleges, éspedig azon egyszerű megfontolás alapján, hogy a transzperszonális pszichológia és vele együtt a New Age “lelkiség" nem ismeri (el) a személyes Isten valóságát, akivel személyes kapcsolatba léphet az ember. Márpedig ez a vallásos megtapasztalás lényege. A misztikus megtapasztalást nem lehet kizárólag a megismerés kategóriájában keresni, hanem elsősorban a szeretet síkján. A szeretet alapozza meg a misztikus tapasztalatot. A misztikus élményt nem lehet szándékosan, különféle technikákkal előidézni; a hiteles misztikus megapasztalás mindig ingyenes adomány, amely képessé teszi az embert Isten szeretetére és mások szeretetére Istenben. A következő ismérvek segíthetnek bennünket abban, hogy eldöntsük, mikor nevezhető egy csúcsélmény misztikus élménynek.

1) Az élmény vallásos jellegű. Sok mesterségesen előidézett eksztatikus állapotot illetően arról hallunk, hogy az egyén boldogságról számol be. Ez azonban még nem kifejezetten vallásos élmény. A vallásosság lényegében a személyes Istenhez való személyes viszony. A vallásos élmény tehát mindig két alany találkozásából születik. A kezdeményezés mindig Istené, az ember, mint a transzcendenciára tájolt lény, csak válaszol az őt megszólító Istennek. Itt már megfigyeljük a New Age és egyéb “lelkiségek" által hirdetett csúcsélmény csapdáját: az élmény kiváltója nem a személyes Isten, hanem vagy valamilyen pszichikai gyakorlat, vagy éppenséggel a kábítószer.

2) Az élményt tartalmi jelenségében el kell fogadni és vállalni az általa megnyilvánuló elkötelezettséget. A hiteles vallásos esemény ugyanis sohasem magába zárt esemény, hanem szükségszerűen küldetéssé válik mások felé. Példaként megemlíthetjük az Ó- és Újszövetség nagyjait, akik küldetésüket misztikus élmény alapján kapták: Ábrahám, Mózes, Szent József. Ebből arra akarunk következtetni, hogy a vallásos élmény hitelessége nemcsak annak tartalmától függ, hanem a személy szabad akaratától is, aki mint ilyent elfogadja azt. Ez nem jelent minden esetben világrengető küldetést, de igenis etikai elkötelezettséget. Röviden talán így fogalmaznánk: a vallásos lény nem l'art pour l'art. Egyetlen érzelmi megrendülés, csúcsélmény vagy eksztázis sem válik önmagától vallásossá, és semmiképpen sem isteni kinyilatkoztatás hordozója, ha nem követi vallásos intencionalitás, célra irányultság.

Amikor lélektani távlatokból vizsgáljuk a New Age lelkiségét, akkor elsősorban az érdekel bennünket: milyen pszichés szükségletek késztetik az embereket arra, hogy olyan rendkívüli élményeket akarjanak, mint amilyen a megszületés előtti időszak felidézése, a világegyetemmel való egyesülés, a reinkarnáció? Ezeket a vágyálmokat fel tudjuk térképezni a New Age tanítása alapján. A három alapszükséglet: a szeretet, a megismerés és a birtoklás szülik az egzisztenciális szorongást. A pozitív válasz ezekre a szükségletekre a személyes Istenbe vetett hit. Ha azonban nincs meg ez a hit, akkor az ember bálványhoz fordul. Danneels bíboros ilyen beállításban pontosítja a New Age illúzióit négy tézisben.

1) A New Age szerint mindannyian jók vagyunk, és mindig csak a jót keressük. Mivel ugyanis nem vagyunk teljesen szabadok, a jó és rossz nem létezik. Elegendők vagyunk saját magunknak, nincs szükségünk semmiféle kinyilatkoztatásra, megváltásra, vagy egyéb kívülről jövő segítségre. A kereszténység ezzel szemben azt hirdeti, hogy bár alapjában véve jó az ember, valami mégis hiányzik belőle. Nem vagyunk képesek magunktól akarni és tenni a jót, szükségünk van a megváltásra, kegyelemre. Semmiféle ezoterikus recept, pszichikai koncentráció vagy millió öntudat egybefonódása sem képes megszabadítani bennünket. Egyetlen szabadítónk Krisztus, aki “értünk és a mi üdvösségünkért" jött el, és lépett be a történelembe.

2) A New Age szerint Krisztus nem történelmi személy, hanem csak eszme. A Krisztus-eszme egy lélek, amely mindenütt megtalálható, és amely sokféle módon megmutatkozhat: nagy személyiségekben, mint pl. Buddhában, Zarathusztrában stb., ugyanaz a lélek testesült meg. Egyike ezeknek a személyiségeknek a názáreti Jézus. Ez a legmélyebb szakadék a New Age és a kereszténység között. A keresztény hit lényege kifejezhető ezekkel a szavakkal: “Isten belépett a történelembe egyszülött Fia, Jézus Krisztus személyében, aki egyben Isten és ember: Jézus Krisztus pontosan meghatározott történelmi emberi lény, aki Betlehemben született."

3) A New Age misztikus egységet hirdet: minden egy, és minden mindenhez viszonyul. Ugyanez érvényes Isten és az ember viszonyára is, egyek vagyunk Istennel. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy Isten és az ember két különálló lény. Pontosan az én és a te közötti másság a szeretet feltétele. Azok a keresztények, akik vonzódnak a New Age lelkisége felé, ezt a misztikus egységkeresést Teilhard de Chardin Krisztus-víziójával indokolják: Krisztus az “anyag szíve" lett, hogy áthassa erejével az egész anyagi valóságot. Jézus megtestesülése által olyan erők szabadultak fel, amelyek révén a világmindenség isteni mágneskörbe került. Erre azt kell válaszolnunk, hogy Teilhard teljes egészében tiszteletben tartotta a megtestesülés logikáját: hite szerint Krisztus történelmi személyiség, nem pedig névtelen, személytelen erő vagy princípium. Az említett megkülönböztetésre hivatkozik G. A. Maloney amerikai jezsuita, aki igyekszik találkozási pontokat felfedni a New Age és a keresztény lelkiség között. Szerinte a Logosz misztikájából kell kiindulni, de el kell jutni a “krisztusi" misztikáig. Jézus Krisztus testében vált életünk és a világmindenség központjává.

4) A New Age énközpontú lelkiséget vall. Logikája a következő: Neked kell megváltanod saját magadat, és ehhez az út a kozmikus erőkkel való azonosulás. Annak ellenére azonban, hogy a nap- és a csillagrendszer, vallás és tudomány, guruk és mesterek, pszichológia és mágia társaságát és segítségét ígéri, a New Age végül is magunkra hagy bennünket. Mindenkinek egyedül kell megbirkóznia a sorssal, legjobb belátása és lehetősége szerint. Ennél a pontnál bezárul a kör, és a New Age ott van, ahonnan elindult: egy hosszú és kínos utazás után, amelynek célja a magunktól való menekülés volt, ismét a sorsunkra hagy bennünket. Az evangélium homlokegyenest mást tanít: ingyenesen szabadulást kapunk attól, aki “értünk emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből". Másvalaki szabadít meg bennünket, nem mi saját magunkat.

Nem kell a New Age jelensége mögött azonnal sátáni erőket sejtenünk, sem pedig apokaliptikus idők vészjósló madarának károgását hallanunk. Inkább úgy kell rá figyelnünk, mint az “idők jeleinek" egyikére, amely arra serkent bennünket, hogy fontolóra vegyük a keresztény lelkiség néhány alapvető értékét, amelyeket esetleg annyira elhanyagoltunk, hogy szinte szükségszerűen teret nyitottunk az alternatívák keresésének. Az egyház komolyan felkészült arra, hogy párbeszédet kezdjen a szekularizált emberrel, a nem hívőkkel. A kilencvenes évek elején azonban egy olyan emberrel találta szembe magát, aki keresi a mélyebb lelki élményt, mert kiábrándult a tudományok és a technológia csodáitól. Ez a New Age embere.

A keresztény lelkiségnek meg kell tanulnia értelmezni ezt az igényt. Lefordítva a hagyományos teológia nyelvére, ez azt jelenti, hogy az ember öntudatlanul is keresi az istenélményt (Isten közvetlen megismerését), a megbocsátást (mint a feltétel nélküli szeretet kifejezését) és a megváltást (mint a halhatatlanság jelét). Ez kihívást jelent a keresztény lelkiség számára, miután úgy tűnik, pontosan ez a három érték került a legmélyebb válságba a hitélet gyakorlatában. Nevezetesen a mentális, elmélkedő, szemlélődő ima, a gyónás, és az egyházhoz mint Krisztus misztikus testéhez való tartozás élménybeli tudata, amelynek a keresztség révén lettünk a tagja, és amely megváltásunk záloga. A mostani világ arra kötelez bennünket, hogy ismét felfedezzünk néhány prioritást a keresztény lelki életben:

1) A kegyelemtant kell elmélyítenünk mint az önmegváltás kísértésének ellenszerét. Jelentős antropológiai és metafizikai ellentétek vannak a keresztény lelkiség és a New Age “lelkisége" között. Ez utóbbi számára a rossz és a bűn nem létezik, ezért nincs személyes felelősség sem. Sokak számára komoly nehézségeket jelent annak elfogadása, hogy nem vagyunk elégségesek önmagunk számára, hanem szükségünk van a kegyelemre ahhoz, hogy megvalósítsuk emberségünket. Sok mai ember nehezen érti, hogy a kegyelem nem iktatja ki szabadságunkat, hanem pontosan annak megalapozója. Az önmagát önerejéből megvalósítás utópia oly mélyen gyökerezik bennünk, hogy szinte kitéphetetlen. A hit lényege pedig éppen az Istentől való teljes függés elfogadása. A jövőt illetően a keresztény magatartás nem az optimizmus, hanem a hitből fakadó remény, amely a Jézus által beteljesített ígéreteken alapszik.

2) A szemlélődésnek mint a hiteles vallásos élmény rendszeres útjának újraértékelése. A Krisztus-központú (krisztocentrikus) lelki élet logikája a következő: Isten személyes megtapasztalásán alapszik, vagyis azon a tapasztalati meggyőződésen, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Ez az üdvösség megtapasztalása. Csírájában megkaptuk a keresztségben, ismételten megtapasztaljuk minden szentgyónásban. Csak ezután következhet a másokkal, ill. a világmindenséggel való egység vágya. Ezt az egységet megéljük a mély egyéni imában. A New Age és a humanista pszichológia, úgy véljük, az ellenkező irányban halad. A vallásos megtapasztalást és a misztikus egységélményt nem Istenhez fűződő személyes viszony alapján akarják elérni, hanem pszichológiai gyakorlatok, ill. technikák által. A féktelen aktivitás, a mindenáron akarás, amely annyira jellemzi a mai embert, meggátolhatja a Szentlélek csendes működését. Ismét meg kell tanulnunk a ráhagyatkozás erényét, a szemlélődés művészetét. Mert csak így válik az ember befogadóképessé, azaz nyitottá, hogy készséggel elfogadja Isten szeretetének ajándékát.

Némi leegyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy a választóvonal a természetes vallások és a kereszténység, azaz a kinyilatkoztatott vallás között a Megtestesülés. Jézus megtestesülése előtt az ember kereste Istent és sohasem volt biztos abban, hogy megtalálta. A Megtestesülésben Isten jött el, hogy keresse és megtalálja az embert. Ilyen szempontból a New Age lelkisége a természeti vallások szintjén mozog. Lelki élménykeresésünknek nincs semmi vonatkozási pontja a pszichén kívül. Tulajdonképpen nem Istent keresik, hanem saját magukat.

3) A szimbólumok fontosságának újraértékelése. “A szertartások elhanyagolása a fő oka a modernség pusztító hatásának a nyugati európai kereszténységen belül" - mondja ki a vádat ijesztő tömörséggel M. S. Northcott. A nagy misztériumokat pontosan a szimbólumok fémjelezik, mivel a lélek világát nem lehet a megszokott, hétköznapi eszközökkel kifejezni. A lelki élmény kimagasló jelei a szentségek. Ma valahogy árnyékba kerültek. De a leglátványosabb válság alighanem a liturgiát, a szent cselekményeket sújtotta. Valaki azt fejtegette nemrégen, hogy egyes világhírű énekesek, ún. popcsillagok szinte elképesztő sikerének titkát esetleg abban kellene keresnünk, hogy egy-egy ilyen koncert tulajdonképpen egy nagy “liturgia": titokzatos mozdulatokkal, tömjénfüsttel, zenével, tánccal stb.

A New Age átfutotta zenitjét, hanyatlóban van. De az ember kitörölhetetlen “honvágya" Isten után, a “nyugtalalan szív" marad. E honvágynak jött elébe Isten a Megtestesülésben. Nem a mi feladatunk “megtalálni" Istent, hiszen nem ő az elveszett, hanem mi vagyunk az elveszettek. Nekünk kell hagynunk, hogy Isten megtaláljon bennünket. Ha nem fogadjuk el Isten kezéből a megváltást, mint szeretetének ingyenes ajándékát, akkor új New Age-féle mozgalmak jelentkeznek majd, új elméletek, új pszichológiák, új kiábrándulásokkal egyetemben. Isten megismeréséhez nem valamifajta “egyetemes öntudatban való részesedés" által jutunk el, hanem Isten jelenlétére nyitott egyéni öntudaton keresztül. A keresztény lelkiség kiindulópontja nem a racionalista istenfogalom, hanem a személyes Isten felé való nyitottság, akiről tudjuk, hogy Szeretet.

Nyomja és terjeszti: Agapé Kft, Szeged - 1995 Felelős kiadó és vezető: dr. Harmath Károly, ofm