|
Keresztény Élet / 2005. március 6.
A történész a történések összefüggéseit keresi, az egyháztörténész mindezekben a Szentlélek művét. Egy egyszerű írót azonban több is érdekel: az örök jelenség megnyilvánulása az egyszeri eseményben vagy egy-egy folyamatban. A történelem lényege, hogy csak színfal, amely mögött Szent Mihály angyalai a Sátán bukott angyalaival harcolnak a mi lelkünkért, a kegyelem a kísértéssel, az üdvösség reménye a kárhozat vészjós esélyével.
A fatimai üzenetek 1917-ben Oroszország felajánlását sürgetik, miután a látnok gyermekek betekintést nyertek a pokolba. A lelkek tömeges kárhozatba zuhanását éppen ennek a felajánlásnak kell ellensúlyoznia. Mindez két alapvető igazságot sejtet: a fenyegető ígéret is Oroszországra vonatkozik, de Isten szándéka is az, hogy ennek az országnak népe megtérjen. Miként egyeztethető össze mindez? Az első alapigazság, hogy maga az orosz nép nem gonosz, nem sátáni, sőt ugyan többségében görögkeleti vallású, ebben azonban nagyon komolyan keresi akkoriban is az üdvösséget. Valóban a sötétség hatalmának műve, hogy ennek a népnek körében ölt testet a gonoszság elsősorban Raszputyin, majd Lenin és Sztálin, valamint hódolóik személyében. Mindennek újabb két következménye van: az egyik, hogy az orosz nép szenvedi meg leginkább a gonoszság képviselőinek rémuralmát szegénységgel, testvérháborúval, végül magával a két világháborúval, azok életáldozataival és a vörös diktatúra megtorlásaival. A másik, hogy a háborúban győztes, sátáni eszméket és hatalmat képviselő, megszálló katonákból, akik még emberként öltöttek egyenruhát, a történelmi helyzet kihozza az állatnál is alantasabb létformát, a barbárságot, erőszakosságot, rablást, fajtalanságot.
Hazánk és a többi megszállt ország számára a világháború hatvan évvel ezelőtti véget érése két démonikus jelet hordoz magán. Az egyik, az az eseménysorozat, ami a szovjet csapatok bevonulásával ránk köszöntött, a másik maga a „felszabadulás” szó, hiszen akik az eseményekre emlékeznek, azokat a kifejezés önmagában véve is megalázza. Első hallásra megtévesztő, azt érzékelteti, hogy a náci megszállást űzte el fejünk felől a szovjet bevonulás. Egy népirtó rendszer szűnt meg, ez kétségtelen. Ám mi jött helyette? Egy magyarokat, lengyeleket, zsidókat, cseheket, szlovákokat, keresztény és izraelita vallásúakat egyaránt üldöző, tömeges kínzásokkal és kivégzésekkel megfélemlítésben tartó rendszer. A bevonuló Szovjetek vetették fogságba Mindszenty József hercegprimást, ölték meg Apor Vilmos győri püspököt, számos egyházi személy akkori sorsát e két példakép méltóan érzékelteti. Meggyalázták magyar asszonyok és lányok, édesanyák, nagymamák ezreit. Munkaszolgálatuk (málenkij robot) és hadifogolytáboraik elszenvedése kapcsán halt meg vagy tért vissza rokkantan sok ezer magyar férfi, és az ő megszálló és portyázó ittmaradásuk eredménye volt a háború utáni első választásunk meghamisítása és ennek kapcsán a kereszténység-, nemzet- és emberellenes diktatúrát négy évtizeden át fenntartó egypártrendszer. A lelkiismereti szabadságjogok teljes semmibevétele, a vallásüldözés, az emberek tömeges tudatlanságba hajszolása súlyos lelki károkat okozott, hogy pontosan milyen nagyságrendben, azt csak az örök életben fogjuk megtudni.
Amit sokan sokáig felszabadításnak mondtak, az nem volt egyéb, mint egyszerű nagyhatalmi cserebere az ördög egyik zsebéből a másikba. A háború után az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió Potzdamban elosztotta Némétország területét, Jaltában pedig Közép-Európáét. A nácizmus történelmileg kifulladt, de a Sátán eszköztára korántsem. Az átkos rendszer nyomába lépett a szocializmus és a liberálkapitalizmus, és éppen ez a kettősség volt a nagy ördögi csel, mert a két világrend negyven éven át ellenségként mutogathatott egymásra, elhitetve a kisemberek sokaságával vagy azt, hogy a másik a rossz, vagy pedig, hogy az a rossz, amiben mint ellenzék, a másik bálványozójaként él. Éppen a mai Magyarországon látjuk a legelevenebben, hogy a kettő lényegileg azonos, az egybeolvadt álarc mögött pedig ugyanaz a színjátékos. Mindegy minek nevezzük, de az Isten országának ellensége, ez a lételeme. Jézus elítélésének napján is hamar egymásra találnak a sötétség cimborái, ahogy Szent Lukács írja: „Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak” (Lk 23,12). Pajor András
|