Kinyilatkoztatás
Mi a kinyilatkoztatás? Nemrég, amikor a kormány részéről
támadások érték a közszolgálati rádiót, akkor a rádió vezetősége
„kinyilatkoztatta” – ezt a szót használták, már nem is emlékszem rá, hogy mit
nyilatkoztatott ki – de a szó megütötte a fülemet. A kinyilatkoztatás szónak
csak az Istennel való kapcsolatban van értelme. A kinyilatkoztatás Isten
beszéde az emberekhez, az üdvösségre vezető tanítások meghatározott együttese.[1]
Isten szeretetből megszólítja az embert, megnyitja magát előtte, elmond számára
minden fontos tudnivalót, ami az ember boldogságához kell. A kinyilatkoztatás
latinul revelatio. A velum szó van benne, amely fátylat jelent. A revelatio a
fátyol eltávolítása. Amit korábban mintegy fátyol fedett, ami rejtve volt, ami
titok volt, az a fátyol eltávolítása után láthatóvá, ismertté válik. A
kinyilatkoztatásban Isten az ember részéről feltételezi a megnyílást, az Ő
szerető szólítására való odafigyelést, annak hittel való elfogadását, és az
ember szeretetből való válaszát.
Milyen kinyilatkoztatásokat ismerünk? Nyilvános kinyilatkoztatás,
és magánkinyilatkoztatás. A nyilvános kinyilatkoztatás az, ami az egész
emberiségnek szól. Ez két úton jutott el az emberiséghez, az őskinyilatkoztatás
útján és a választott nép útján, a Szentíráson keresztül. Az
őskinyilatkoztatást Isten az egész emberiségnek adta a teremtés után. Ebből sok
nép sok elemet megőrzött, az igazság magvai ott vannak sok vallásban. Ez az
alapja annak, hogy a Szentatya pl. Assisibe meghívta a különböző vallások
vezetőit, és hogy a II. vatikáni zsinat elismeri a különböző vallásokban való
pozitívumokat. Isten minden embernek a szívébe írta a legfontosabb tudnivalókat
önmagával és az ember világával kapcsolatban, azt pl. hogy Isten létezik, hogy
a jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti, hogy az ember ne akarjon olyat
tenni másnak, amit nem szeretne, hogy vele tegyenek, stb. Ezt az
ős-kinyilatkoztatást azonban az emberiség többsége eltorzította, elfeledkezett
róla, és /ill. emberi hozzáadásokkal beszennyezte. És amikor az emberben a
bukott angyalok és a saját bűnei következtében elhomályosodott ez az alapvető
kinyilatkoztatás, akkor Isten ismét közölte ezt kívülről is, maradandó
formában, kőbe vésve. Így keletkezett a Tízparancs, és ami ahhoz kapcsolódott,
az ószövetségi törvény. De az embernek ez sem volt elég. Ezt a kívülről, nem a
lelkiismeret hangján keresztül jövő, tehát egyértelműbben megfogalmazott
kinyilatkoztatást is eltakarta, újra leplet húzott rá, emberi előírásokat
fűzött hozzá, beszennyezte. A próféták által Isten mindig újra igyekezett
lerántani a leplet, magyarázta ezt az általa adott kinyilatkoztatást, és
megígérte a Messiást, aki ahhoz a kinyilatkoztatáshoz vezette vissza az
embereket, amit Isten Mózesen keresztül adott. Ő nem eltörölte azt, hanem
beteljesítette. Isten minden korábbi kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban
teljesedik be. Korábbi kinyilatkoztatásai benne válnak érthetővé, őrá
irányulnak, és minden magánkinyilatkoztatásnak is a mércéjévé váltak.
Fontos látnunk, hogy az Egyház hogyan tekint erre a nyilvános
kinyilatkoztatásra, hogyan kezeli, magyarázza, mert a magánkinyilatkoztatások
kezelésénél, magyarázásánál is ezekből az elvekből kell kiindulnunk.
A nyilvános kinyilatkoztatást a Szentírás írott könyvei és az
íratlan szenthagyomány tartalmazza. Ami a Szentírásban van, azok a Szentlélek
sugalmazására íródtak, ezeknek Isten a szerzőjük. A Szentlélek beszél a mózesi
törvényben, a próféták által, az apostolok révén, az evangélisták által. Éppen
ezért a Szentírásban nincs tévedés. A Szentírás összes könyvei minden
kétségen felül álló igazságot tartalmaznak.[2]
Amit a szent író állít, kijelent, tanít, azt a Szentlélek állításaként,
kijelentéseként, tanításaként kell felfognunk.[3]
De a Szentírást is magyarázni kell. Péter apostol Pál leveleivel
kapcsolatban – és a Szentírás többi részével kapcsolatban is – a következőket
írja. Vannak bennük nehezen érthető dolgok, ezeket a tanulatlan és
állhatatlan emberek kicsavarják a saját vesztükre, akárcsak a többi Írást is
(2Pét 3,16). A Szentírással és annak értelmezésével kapcsolatban van egy kis
latin vers, amely így hangzik: „Hic liber est in quo quaerit sua dogmata
quisque, invenit et pariter dogmata quisque sua.” Magyarul: ez az a könyv,
amelyben mindenki a maga tanait keresi (azok igazolását), és meg is találja. A
Szentírással kapcsolatban egy nagyon fontos feladat az értelmezés. Mert nagyon
könnyű azt félreérteni, a benne lévők értelmét kicsavarni, ahogy Péter apostol
írja. Hogy miért csavarják ki sokan, erre majd még visszatérünk.
A Szentírás hiteles magyarázatának figyelembe kell vennie az
egyházi tanítóhivatal döntéseit, az egyházatyák és a teológusok egybehangzó
hagyományát. Az egyház visszautasított többféle szentírás-magyarázatot, így a
racionalisták, modernisták, bizonyos nem-katolikus bibliatársulatok magyarázási
módszereit.[4]
A Szentírás félremagyarázásának, a vele kapcsolatos tévedéseknek
gyakori forrása a téves fordítás. Ebből az okból az Egyház a Vulgata fordítást,
vagyis a Szent Jeromos által elkészített latin fordítást nyilvánította
hitelesnek. De ez a hitelesség sem zárja ki azt, hogy abban is lehetnek
fordítási hiányosságok. Ma általában csak azzal a buzdítással találkozunk, hogy
forgassuk, olvassuk gyakran a Szentírást. A Szentírás olvasását korábban is
ajánlotta az Egyház, de azt is hozzátette, hogy nem mindenkinek válik a
hasznára, éppen ezért nem kötelező mindenkinek.[5]
A félreértések, félremagyarázások miatt volt ez a tilalom. Az is, hogy az
egyház korábban kifejezetten tiltotta a jegyzetek és az egyházi jóváhagyás
nélküli fordítások olvasását, és a nem-katolikus bibliatársulatok által kiadott
fordítások használatát is. [6]
A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója
a Szentírás magyarázatáról a 12. pontban többek között a következőket írja. Mivel
pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt, a Szentírás
magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen
meg kell vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által
mit akart kinyilatkoztatni Isten. A szent írók szándékának kiderítése végett
egyebek közt ügyelni kell az irodalmi műfajokra is. Az igazság ugyanis nem
egyformán jelenik meg és fejeződik ki a történeti, a prófétai, a költői vagy
más műfajú szövegekben. A magyarázónak tehát azt az értelmet kell keresnie,
melyet a szent szerző az adott körülmények között a maga korának és
kultúrájának megfelelően, az akkori irodalmi műfajok segítségével akart
kifejezni és fejezett ki. Mert annak helyes megértéséhez, hogy a szent szerző
mit akart mondani írásával, figyelni kell egyrészt a szent író korában szokásos
általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori
társadalmi érintkezési formákra. Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek
segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült, a
szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a
teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő
hagyományát és a hit analógiáját. A Szentírás-magyarázóknak tehát az a dolguk,
hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb
megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő munkálkodásuk alapján
fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis a Szentírás-magyarázatot
illetően végső fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten
igéje megőrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít, és isteni szolgálatot
lát el.
A Szentírás magyarázatánál azt is figyelembe kell venni, hogy
minden kinyilatkoztatott igazságot az ész nem képes átlátni. Vannak, amelyek
homályosak és ködösek maradnak még a kinyilatkoztatás után is, felülmúlják még
az angyalok természetes felfogóképességét is. Ugyanakkor mégsem ellenkeznek az
ésszel.[7]
A nyilvános kinyilatkoztatásban már benne van minden, ennek
tartalma nem változik. A Szentlélek segít ennek a magyarázatában, de ez a
segítség nem új tanítások kinyilvánítására szolgál. Az Egyház a
Szentírás-magyarázó tevékenysége során annak tartalmából kiemel bizonyos
sarkalatos tanításokat, és ezeket dogmáknak nevezi. Sokan igyekeztek különböző
közelítésekből a dogmákat elvetni, azokat aláásni. Az Egyház elutasította azt a
tanítást, amely a dogmákról azt mondta, hogy azok változékonyságnak vannak
kiszolgáltatva. A kinyilatkoztatott tanítás változatlansága azonban nem zárja
ki a dogmák meglévő tartalmának fokozatos kibontakozását.[8]
Tehát lehetnek új rálátásaink a Szentírásban kinyilatkoztatott tanításokra is,
egyre jobban elmélyülhetünk azok tartalmában, egyre jobban megismerhetjük
azokat. Azok a leplek, amelyek a Szentírás bizonyos részein sokáig rajta
voltak, lehullhatnak, vagyis azok az értelmezési nehézségek, amelyek a
Szentírás sok helyével kapcsolatban még most is megvannak, éppen
magánkinyilatkoztatások hatására is lehullhatnak, megoldódhatnak.
Van-e különbség egyrészt az egyéni lelkiéletben tapasztalható
megvilágosodások, másrészt a karizmatikus közösségekben tapasztalható próféciák,
nyelvmagyarázatok, ismeret adományának működése és harmadrészt a misztikusoknak
adott magánkinyilatkoztatások, isteni közlések között? Ha részleteiben
elemezzük ezeket, felfedezhetünk különbségeket. De minket most az érdekel, hogy
a megkülönböztetés szempontjából másként kell-e kezelni e három csoportot.
Ezekről a kérdésekről teológusok között vita volt és zajlik ma
is. Ennek a vitának a részleteibe itt nincs mód belebocsátkozni. Nekem az a
véleményem, hogy ha valaki igyekszik magát átadni Istennek, és a vele való
kapcsolat, az imádság útjára lép és azon előrehalad, akkor Isten a megismerés,
az ismeret, a belátás és bölcsesség ajándékain keresztül belép az életébe,
megvilágosodásokban lesz része, nem ritkán képeket lát, hangokat hall, álmai,
látomásai lesznek, tanításokban részesül, amiken keresztül vezeti őt Isten.
Elsősorban az ő életét irányítja így, de szólhat rajta keresztül másokhoz is,
több vagy kevesebb emberhez. Isten mindenkinek bőven ad kegyelmeket, ilyen
karizmatikus, misztikus kegyelmeket is. De a kegyelmeknek való megnyílás, a
velük való együttműködés, ill. a megfelelő fogadó közeg hiányában sok emberben
ezek nem tudnak kibontakozni.
Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy álmai,
látomásai, hallomásai nemcsak Istentől lehetnek az embernek, hanem attól is
hogy bezabál, a kelleténél többet iszik, bediszkózik, narkotikumok hatása alá
kerül, ilyen-olyan obskúrus kezelésekben, beavatásokban részesül, és az ördög
is részesítheti ilyenekben az embert, akár indirekt módokon, ilyenekbe való
belevitellel, akár direkte is. Ezért fontos a megkülönböztetés és magyarázat,
az értelmezés mind az egyéni lelkiélet területén, mind a közösségek szintjén,
mind pedig az ún. magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban.
Az Istenről való beszéd nehézsége
Istenről nem tudunk definíciót adni, őt meghatározni, mert ha ezt
tudnánk, akkor ő már nem lenne Isten, hanem megragadnánk őt és elhelyeznénk
fogalmi kategóriáink egy polcára. Ő azonban nem hagyja magát így megragadni,
egy általunk meghatározott helyre bezárni. Amikor emberi nyelven, értelmünk
segítségével, a kinyilatkoztatást értelmezve, fogalmak útján róla beszélünk –
ha ezt helyesen akarjuk tenni – az állítás, a tagadás, és az analóg értelemben
való állítás hármas logikai útján keresztül tehetjük.
Hogy a magánkinyilatkoztatások terén el ne tévedjünk, az Istenről
való beszédnek a most kifejtendő alapszabályával kell előbb megismerkednünk.
Sirák fiának könyve a következőképpen beszél Istenről. „Sokat mondhatnánk, s
még nem jutnánk a végére, de egy szó a vége, az hogy Ő a minden. Honnan vegyünk
erőt, hogy Őt magasztaljuk? Hiszen nagyobb Ő, mint minden művei. Félelmetes az
Úr és rettentően nagy, hatalmas tettei csodálatra méltók. Magasztaljátok Őt
dicsőítő énekkel, ahogy csak tudjátok, mert még annál is nagyobb. Ha
hozzákezdetek, merítsetek erőt, és ne lankadjatok, mert nem értek soha a
végére. Ki az, aki látta és le tudná írni, ahogy hozzá illik? Amit nem ismerek,
az sokkal több ennél, csak nagyon keveset láttam műveiből. De valamennyit az Úr
hozta létre, s a jó embereknek bölcsességet adott. (Sir 43,27-33)
Többek között erre a szentírási helyre alapozva fejtette ki a
katolikus teológia az Istenről való fogalmi beszéd hármas útját. Ez az a
bizonyos „hit analógiája”, amely az idézett zsinati dokumentumban is szerepel.
Hogy ez mi is, most szeretném röviden kifejteni.
Az első út az állítás útja. Istent a teremtés révén ismerhetjük
meg. Az emberi megismerés két módon történik, a természetes ész útján, és hit
által, vagyis a kinyilatkoztatás magunkévá tétele által. Ha a természetes ész
útján indulunk el, akkor a teremtett világban látunk különféle jó
tulajdonságokat. Ilyenek például az igazság, a szeretet, a szépség, stb. Okkal
feltételezhetjük, hogy ezek Istenben is megvannak. Ha Ő teremtette a világot,
akkor benne is meg kell, hogy legyenek, hiszen senki sem képes adni azt, amivel
maga nem rendelkezik.
Második nekifutásra azonban a világban meglévő néhány
tulajdonságról azt kell mondanunk, hogy azok nincsenek meg Istenben. Ilyenek,
pl. a mulandóság, a korlátozottság, a halandóság, a térbe való bezártság. És
természetesen nem lehet meg benne a bűn sem. Ezeket a tulajdonságokat Istennel
kapcsolatban tagadni kell. Ő végtelen, korlátozatlan, halhatatlan, nem mulandó,
a bűn árnyéka is távol van tőle. Tehát mégsem olyan, mint a világ.
Ha az ember akár az egyik, akár a másik végletbe esik ezen a
területen, félre csúszik. Ha elhanyagoljuk Istennel kapcsolatban a tagadást,
vagyis a világban lévő minden tulajdonságról azt gondoljuk, hogy azok Istenben
is megvannak, akkor keletkeznek az emberi elképzelések, a mítoszok, az antropomorf
istenképek. Az Istenről való helyes beszédből, a teológiából így mitológia
lesz. Ha viszont Istennel kapcsolatban csak azt hangsúlyozzuk, hogy ő egészen
más, nem olyan, mint a mi világunk, akkor negatív teológia jön létre, amely
Istennel kapcsolatban nem állít semmit, csak tagad. Ebbe a kísértésbe esett
bele sok keleti vallás.
Amikor harmadik nekifutásra kezdünk el Istenről beszélni, akkor
úgy kell beszélnünk, hogy azt mondjuk, mindazt, amit róla a mi véges létünk
alapján mondhatunk, analóg, átvitt értelemben kell állítanunk. Tehát a
szeretet, a szépség, a bölcsesség, a jóság, stb. nemcsak nagy mértékben vannak
meg Istenben, hanem mindent felülmúló, elképzelhetetlen mértékben, eminens
módon. Tehát azt kell mondanunk, hogy Ő maga a szeretet, a szépség, a
bölcsesség, a jóság, stb.
Ilyen mindent felülmúló mértékben jellemző Istenre az is, hogy Ő
kinyilatkoztató Isten, hogy beszél önmagáról, arról, hogy milyen Ő, céljairól,
terveiről, cselekedeteiről, teremtményeiről.
Isten alapvető tulajdonságai közé tartozik, tehát, hogy Ő
kinyilatkoztató Isten.
Ha tehát Isten kinyilatkoztató Isten, akkor senki sem gondolhatja
komolyan, hogy Jézus mennybemenetele után elhallgat. Ha ő kinyilatkoztató
Isten, akkor ez a jellemvonása mindörökre megmarad, és kinyilatkoztatja magát
még az örök boldogság állapotában is, amikor mindig újabb és tökéletesebb
formában ismerjük meg majd Őt, egyesülünk vele a szeretet által. Miért ne
adhatna kinyilatkoztatást Jézus mennybemenetele után is, az Ő első és második
eljövetele közti időben is?
A magánkinyilatkoztatások szerepe, a velük kapcsolatos lehetséges hozzáállások
Mi a funkciója, szerepe a hiteles, valóban Istentől származó
magánkinyilatkoztatásoknak? Mit akar velük elérni Isten? Mi a célja velük?
Az egyik funkció, amit már érintettünk az, hogy a hitigazságok, a
dogmák meglévő tartalma fokozatosan bontakozik ki előttünk. Lerini Szt. Vince
hasonlata szerint már egy csecsemőben is benne van mindaz, ami benne lesz a
kisgyermekben, a fiatal felnőttben és az idős emberben. A hitigazságok a
megfogalmazáskor még csecsemő-állapotban vannak, az idő múlásával egyre több
minden láthatóvá lesz belőlük, értelmük egyre jobban kibontakozik. A Szentlélek
vezeti ezt a folyamatot. Ő az, aki sugallta a szent írókat, Ő az, aki a dogma
megfogalmazásakor ösztönzéseket adott, és Ő az, aki adhat
magánkinyilatkoztatásokat is, amelyek a Szentírást is értelmezhetik, a dogmák
tartalmát is egyre jobban kibonthatják. Tehát nemcsak teológusok, exegéták
útján magyarázhatja saját igéjét, hanem misztikusok útján is. Létezik misztikus
teológia is, vagyis misztikusok által művelt, ill. misztikusok tapasztalataira,
a nekik adott magánkinyilatkoztatásokra épülő, azokat is felhasználó teológia.
De mind a teológusok, mind a misztikusok alá vannak vetve az Egyház végső
magyarázó tekintélyének, ítéletének, hiszen Isten az ő igéjének a megőrzését és
magyarázatát az Egyházra bírta.
A magánkinyilatkoztatások másik funkciója, hogy ezek Isten
számára korrekciós lehetőségek. Az Egyház történelme során különböző korszakok
voltak, amelyekben a kinyilatkoztatásból egyes részeket komolyan vettek,
másokat elhanyagoltak, olyannyira, hogy esetleg el is tértek az eredeti
krisztusi üzenettől. Ahogy Isten az Ószövetségben a próféták útján mindig újra
emlékeztette a választott népet a Mózesen keresztül adott kinyilatkoztatásra,
ugyanúgy az Újszövetség népét is figyelmezteti a krisztusi üzenetektől való
eltérésekre, így korrekciós lehetőségeket nyújt számunkra. Gondoljunk csak pl.
Assisi Szent Ferenc vagy a különféle rendalapítók küldetésére, vagy arra, hogy
az Úrnapja, a Jézus Szíve ünnep bevezetése, az első pénteki és első szombati
engesztelő szentáldozások mind magánkinyilatkoztatások nyomán terjedtek el az
Egyházban. Vagy a guadalupei, lourdes-i, fatimai kegyhelyek, melyeket évente
sok millió zarándok keres fel, mind magánkinyilatkoztatás révén keletkeztek.
A szektákról szokták azt mondani, hogy azok az Egyház
kifizetetlen számlái. Vagyis olyan területeken tudnak embereket elragadni,
amelyeket az Egyház elhanyagol. Ugyanez érvényes a magánkinyilatkoztatásokra
is. Nézzünk néhány példát arra, hogy a keresztény élet egyes ma elhanyagolt
területeire hogyan hívják fel a magánkinyilatkoztatások a figyelmet. Ma az
egyház egy nagyon támadott, szorongatott állapotban van. A világuralomra törő
erőknek – egysége és a szervezettsége által – nagyon az útjában áll. Minden
eszközzel igyekszenek tönkretenni, az ötödik hadoszlop útján belülről is
zülleszteni. Egy nagy sátáni támadás kereszttüzében van az Egyház. És pont
ilyen korban feledkezik meg az Egyház az angyalokról – a szent, Istenhez
hűségesnek maradt, és bukott angyalokról – teszi félre a szabadító imát, az
exorcizmust, ill. igyekszik teológiájában perifériára szorítani az
angelológiát. Nagyon sok mai magánkinyilatkoztatás viszont éppen az angyalok
fontos szerepére hívja fel a figyelmet. Vagy egy másik példa. Az Egyházba is
behatolt az aktivizmus, a cselekvést, a szervezést előtérbe állító szemlélet.
Manapság nagyon sok pap csak menedzser szerepet tölt be, szolgáltató funkciója
van. Sokan elhanyagolják az imát, az Isten felé fordulást. Nem egy
magánkinyilatkoztatás éppen az imának, az elmélkedésnek, a szentségimádásnak a
jelentőségére hívja fel a figyelmet. Vagy egy harmadik példa. Korunk nagy
botránya a refomáció óta a kereszténység megosztottsága. Megindult ugyan a
közeledés az ökumenizmus formájában, de még nagyon távolinak tűnik az egység.
Sok magánkinyilatkoztatásban épp erre a botrányra hívja fel az ég a figyelmet,
és az ellentétek kiküszöbölésén munkálkodik, erre hív mindnyájunkat. Nem csoda,
ha annyira támadják pl. Vassulát, hiszen a neki adott üzenetek középpontjában
éppen a kereszténység egysége áll. Ha előre halad az egység ügye, akkor annál
nehezebb lesz ellenfeleinek eltipornia az Egyházat, ezért mozgatnak meg az
egységet komolyan hirdető magánkinyilatkoztatások ellen is minden követ.
Ma egy teljesen elkereszténytelenedett világban élünk. Isten úgy
is megszólít embereket, hogy egy tipikusan mának élő embert fülön csíp,
beszélni kezd hozzá, és másokhoz is szól rajta keresztül. Elmeséli az illető,
hogy mi történt vele, hogyan szólította meg őt Isten… A többi hozzá hasonló
evangelizálására küldi. Valahogy úgy, ahogy Pál apostollal tette annak idején.
A magánkinyilatkoztatások egy következő funkciója, hogy felkészítenek
minket az előttünk álló eseményekre, ráirányítják figyelmünket történelmi
felelősségünkre.
A második század első felében született egy Hermas nevű
keresztény testvérünk Pásztor c. prófétikus írása. Ebben olvashatjuk a
következőket. Két angyal van az emberrel, az igazságosság angyala és a
gonoszság angyala. Uram – kiáltottam fel ‑ hogyan ismerhetem fel
cselekedeteiket, hiszen mindkettő velem lakik?! Figyelj – mondotta ‑ és
értsd meg őket! Az igazságosság angyala gyengéd és tartózkodó, szelíd és
nyugodt. Amikor tehát ő leszáll a szívedbe, mindjárt igazságosságról, tisztaságról,
szentségről és mértékletességről beszél veled, minden igaz tettről és minden
nemes erényről. Amikor ilyen dolgok támadnak szívedben, tudd meg, hogy az
igazságosság angyala van veled. Ezek tehát az igazságosság angyalának a művei.
Bizalmad tehát vesd őbele és az ő műveibe! Most vedd fontolóra a gonoszság
angyalának a műveit is! Mindenekelőtt hajlamos a haragra, keserű és veszett,
művei pedig rosszak, és megrontják Isten szolgáit. Amikor tehát ő hatol a
szívedbe, ismerd fel a műveiről! Uram ‑ mondottam ‑ nem tudom,
hogyan ismerjem fel. Halld tehát! ‑ felelte. Amikor harag támad benned,
vagy keserűség, tudd meg, hogy ő van benned; továbbá a sokféle tevékenységre
irányuló vágy, nagy költekezések sok ételre és italra, sokféle részegeskedésre,
különféle és felesleges gyönyörökre; ugyancsak a nőkre és a kapzsi
vagyonszerzésre irányuló vágyak, a nagy gőg és a dicsekvés, és minden más, ami
ezekhez közel áll vagy hasonlít – amikor tehát ilyen dolgok járnak az eszedben,
tudd meg, hogy a gonoszság angyala van benned.
Attól függően, hogy az ember melyik angyalnak adja át magát,
melyiknek enged nagyobb szerepet az életében, fog hozzáállni a Szentíráshoz és
a magánkinyilatkoztatásokhoz is. Ha ennek a második angyalnak (bukott
angyalnak), akkor sok kényelmetlen dolgot fog találni a Szentírásban, amelyek
mind vádak ellene. Hogy meneküljön ezektől a lelkiismereti vádaktól, igyekszik
félremagyarázni a Szentírás számára kényelmetlen helyeit. A
magánkinyilatkoztatásokkal egyszerűbb dolga van. Azokat egész egyszerűen
elveti, mondván, hogy azok nem kötelezők.
Ebből a nézőpontból a magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatos
egyik extrém hozzáállás érthetővé válik. Sokan azért utasítják el eleve a
magánkinyilatkoztatásokat, mert különben, ha elfogadnák, igaznak tartanák, meg
kellene változtatniuk saját életüket.
A magánkinyilatkoztatások eleve elvetésének van egy másik oka is,
a kényelmesség, a tunyaság. „Nem elég nekem a Szentírásra odafigyelni, minek
foglalkozzam még a magánkinyilatkoztatásokkal is?!” Valójában ez is az előző
hozzáállásnak egyik megnyilvánulása, a bukott angyalra való odafigyelés
következménye, hiszen az ilyen ember számára nem az a fontos, hogy minél
világosabban és egyértelműbben felismerje és kövesse Isten akaratát, hanem az,
hogy tespedt kényelmét semmi meg ne zavarja. Az ilyen emberek nem nyílnak meg
Isten előtt, nem engedik be őt a maguk zárt, önző világába.
A másik extrém hozzáállás minden magánkinyilatkoztatás eleve
elfogadása. Ez sem tartható, mert vannak hamis magánkinyilatkoztatások, amelyek
emberi csinálmányok, vagy ördögi szemfényvesztések.
A magánkinyilatkoztatásokhoz való helyes viszony az igazságot
tisztázni akaró kritikus hozzáállás. Lehetnek magánkinyilatkoztatások, amelyek
nem Istentől származnak, hanem az ördögtől. Ezeknek az a céljuk, hogy
eltávolítsák az embert Istentől, hogy a vele kapcsolatos dolgokban zavart
keltsenek. Tehát jó résen lennünk! Ezekkel csak annyit kell foglalkoznunk, mint
amit a szeméttel teszünk, hogy kitakarítjuk, kukába dobjuk. Lehetnek „magánkinyilatkoztatások”,
amelyek valójában nem azok, hanem emberi összeollózások, v. egyes emberek saját
gondolatai. Ezekről le kell rántani a leplet. Lehet, hogy ezekben is van érték,
használható emberi gondolatok, de akkor adják elő azokat olyan formában, ez XY írása,
és ne ragasszák rájuk a magánkinyilatkoztatás címkét. A valóban Istentől
származó magánkinyilatkoztatásokat pedig értelmezni, magyarázni, gondozni kell.
És ha vannak bennük nehezen értelmezhető részek, ezek még nem feltétlenül
jelentik azt, hogy hamisak, hiszen a Szentírásban is vannak ilyenek. Láttuk,
hogy még ott is vannak olyan kijelentések, amelyek homályosak és ködösek
maradnak még a kinyilatkoztatás után is, mert felülmúlják még az angyalok
természetes felfogóképességét is. Ugyanakkor mégsem ellenkeznek az ésszel.
A nyilvános
kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatások.
Az a kijelentés, amivel sokan félredobják a
magánkinyilatkoztatásokat, hogy „a magánkinyilatkoztatások elfogadása nem
kötelező” igaz. De nézzük csak meg kicsit közelebbről ezt a kérdést! Az igaz,
hogy az Egyház a nyilvános kinyilatkoztatásról mondja azt, hogy annak
elfogadása mindenki számára kötelező. Emellett áll ki teljes tekintélyével. És
sok keresztény van, akinek elég a Szentírás, egyedül annak alapján is odaadó,
szent életet él. Ha valaki ezt őszintén így gondolja, rendben van. Boldogok,
akik nem látnak, és mégis hisznek – egyedül a Szentírásnak, Isten szavának.
Ez önmagában egy tökéletesebb magatartás. De nem mindenkinek ilyen erős a hite,
van, akinek szüksége van jelekre és csodákra, és magánkinyilatkoztatásokra is.
Magánkinyilatkoztatások léteznek, azokat nem lehet csak úgy
egyszerűen lesöpörni az asztalról. Egy magánkinyilatkoztatás vagy Istentől jön,
vagy a bukott angyaloktól, vagy emberi forrásokból. Ha Istentől jön, akkor
azzal nem tehetünk akármit. Ha Isten jónak látja, és fontosnak tartja, hogy
szóljon hozzánk magánkinyilatkoztatások által is, prófétái által is, akkor mi
milyen alapon utasítjuk el ezeket? Ha az ő követeit, prófétáit, megbízottait
utasítjuk el, akkor valójában Őt utasítjuk el. Jeruzsálem, Jeruzsálem,
megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam
egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem
akartátok.. (Mt 23,37) A magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatos eleve
elutasító magatartás tehát eleve megkérdőjelezhető, Isten elutasítását jelenti.
Már láttuk, hogy Isten lényegéhez tartozik, hogy kinyilatkoztató Isten, és
nemcsak a múltban volt az, hanem a jelenben is az, a jövőben is az lesz, és az
lesz az egész örökkévalóságon át.
A helyes magatartás csak az lehet, hogy odafigyelünk a
magánkinyilatkoztatásokra is, igyekszünk a valódi, Istentől jövő
kinyilatkoztatást megkülönböztetni a hamis, ördögi forrásból, vagy emberi forrásból
származó magánkinyilatkoztatásoktól, és az igazi magánkinyilatkoztatásokba
beszűrődő szennyeződéseket igyekszünk kiszűrni. Ettől kezdve a hangsúly a
„hogyan”-on, a „hogyanok”-on van. Nagyon apró részletekbe nem tudunk itt
belemenni.
Ha valóban Istentől származik egy kinyilatkoztatás, akkor is
mindig szó van egy emberi közvetítőről, egy emberi szerzőről is, miként a
Szentírás esetében. A félreértések ott kezdődnek, hogy Isten mond valamit egy
léleknek, de amikor a belső tapasztalatot igyekszik emberi szavakba öltöztetni,
már torzulhat az isteni üzenet. Nem szólva arról, ha más nyelvre is lefordítják
az ilyen üzeneteket, esetleg nem az eredeti nyelvből, hanem már eleve egy
fordítást használnak.
Isten nem szeszélyesen, hanem törvények szerint cselekszik. Tehát
minden bizonnyal minden korban hasonló módon indít szólásra embereket,
használja őket, ad nekik sugallatokat, mint ahogy tette ezt a Szentírás emberi
szerzőivel. Ahogyan használta a Szentírás emberi szerzőit, úgy használja azokat
az embereket is, akiknek magánkinyilatkoztatásokat ad az Ő tervei érdekében. Ez
fordítva is igaz, ahogyan későbbi korokban, és napjainkban is használt és
használ Isten embereket az ő gondolatainak a közvetítésére, minden bizonnyal
úgy használta a Szentírás szerzőit is. Tehát a mai, számunkra ismertebb misztikusoknak
adott közlésmódokból visszakövetkeztethetünk arra, hogy hogyan lehetett ez a
Szentírás emberi szerzői esetében. Egy példa: az egyik kortárs misztikust,
Valtorta Máriát a legtöbbször úgy használta Isten, hogy megengedte, hogy lássa,
hallja a szentírási jeleneteket, szereplőket, és rábízta, hogy írja le a maga
írói fantáziájával, úgy, ahogyan látta. Máskor, fontosabb részeknél szó szerint
diktált neki részeket, sőt a korrekturát is közösen elvégezte vele. Elmondta
neki, hogy ezt és ezt így és így kell kijavítani.
Az Egyház hozzáállása
a magánkinyilatkoztatásokhoz
Először nézzük azt, hogy hogyan kezeli az Egyház a
magánkinyilatkoztatásokat!
Az Egyház még az általa boldoggá vagy szentté avatott személyek
írásai, megnyilatkozásai mellett sem áll ki akkora tekintéllyel, ahogyan kiáll
a Szentírás tévedhetetlensége mellett. Azzal, hogy boldoggá vagy szentté avat
valakit, nem mondja ki azt, hogy a szóban forgó személy írásaiban, megnyilatkozásaiban
nincs semmi tévedés. A boldoggá és szentté avatáshoz – ahogy ezt XIV. Benedek
pápa kijelenti – „elégséges annak megállapítása, hogy a szóban forgó tanítás
mentes bármilyen teológiai megbélyegzéstől.”[9]
A boldoggá és szentté avatás azt mondja ki, hogy az illető szent hősi fokban gyakorolta
az erényeket, és biztos, hogy üdvözült. Azt nem mondja ki, hogy írásai
tévedhetetlenek.
Ha tehát még szentek írásairól sem mondja ki az Egyház, hogy azok
tévedhetetlenek – jóllehet egyes szenteket közülük egyháztanítóvá is emelt,
tehát kifejezetten ajánlja az írásaikat –, akkor nem várhatjuk, hogy egyéb magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban ilyen nyilatkozatot tegyen.
Az Egyház csak a Szentírást mondja a maga teljes tekintélyével
Isten szavának, a többiről a legjobb esetben is csak azt mondja, hogy hihető,
de nem olyan erős bizonyossággal, mint a Szentírásban leírtak. A gyakorlatban
tehát nem ad túl nagy segítséget az egyszerű hívőknek. Azon lehet vitatkozni,
hogy jó-e, helyes-e az Egyháznak ez a magánkinyilatkoztatásokhoz való
hozzáállása. Korábban egyszerűen tiltotta az ilyenek közzétételét, ha valaki
ezt megszegte, kiközösítés volt a büntetés (Régi kódex 1399. kánon). VI. Pál
pápa 1966. okt. 14-én felfüggesztette ezt a kánont és nem került bele a II.
János Pál pápa által kiadott új egyházi törvénykönyvbe sem. Ez azt is jelenti,
hogy a karizmáknak és prófétai kezdeményezéseknek szabadabb utat engedett az
Egyház. Ezzel a megkülönböztetés felelősségét is nagyobb mértékben a hívekre
hárította. Rómába naponta számtalan kérés érkezik, hogy vizsgálják ki az
ilyen-olyan látomásokat, magánkinyilatkoztatásokat. Nem győzik, ill. csak a
nagyobb sürgetéseknek engednek. A gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy a
híveknek dobták oda a labdát. Ránk hárítják a megkülönböztetés feladatát. De ez
a személyes felelősség komolyabban vételéből ered. Emiatt nem érdemes
berzenkedni. A személyes döntéseiért mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget.
Azért is, hogy a magánkinyilatkoztatások, a karizmák területén mit fogad el és
mit utasít el.
A korábban mondottak alapján talán érthető ez a tartózkodás. Az
ember könnyen félre tudja magyarázni még Isten szavát, a Szentírást is. Ezt a
gondolatot tovább vihetjük a Sirák fiának könyvéből való mondattal: „Az Úr
még szentjeit sem tette rá képessé, hogy minden csodáját el tudják beszélni”
(Sir 42,17). Amit nem ismerünk Istenről, az sokkal több annál, mint amit
ismerünk – ahogyan ezt idéztük az elején ugyancsak Sirák fiának a könyvéből. A
végtelen nem fér bele teljesen a végesbe. Ezt kiegészíthetjük még azzal, hogy a
tévedhetetlenség határai nagyon szűkek. Csak a pápa tévedhetetlen – de nem
akármikor, nem akármilyen kérdésben, hanem csak akkor – amikor hit és erkölcs
dolgában, kifejezetten ezzel a szándékkal és ilyen módon nyilatkozik, ill.
amikor a püspökökkel egységben tanít. A pápa többi nyilatkozatai, a teológusok
vélekedései, sőt még a szentek megnyilatkozásai sem tévedhetetlenek. Ehhez
hozzá kell tenni, hogy a feltételezhetően Istentől jövő magánkinyilatkoztatások
sem tévedhetetlenek – és azt is, hogy a magánkinyilatkoztatásokról való
ítéletek sem tévedhetetlenek –, legyenek azok egyéni vagy egyházi bizottságok,
tekintélyek által hozott ítéletek, megnyilatkozások.
Hogyan születnek egyházi megnyilatkozások
magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban? A magánkinyilatkoztatások kérdése az
egyházi vezetők számára elsősorban lelkipásztori kérdés. Emberek elkezdenek
egy-egy helyre zarándokolni. Ezt figyelik egy darabig, aztán arról
nyilatkoznak, hogy engedélyezzék-e oda a zarándoklatokat. Nagy huzavona után
Medjugorjével kapcsolatban pl. ez az engedélyező nyilatkozat megszületett. Egy
ellenpélda: Vassulával kapcsolatban, akit katolikus papok is körbevittek az
egész világon, jóllehet ortodox vallású, egy olyan nyilatkozat született, hogy
ne szerepeljen katolikus templomokban.
Ha már nagyon sokan odafigyelnek egy magánkinyilatkoztatásra,
akár azért, mert nagyon támadják, akár azért, mert sok ember helyesli, oda
figyel rá, akkor az Egyház is kénytelen foglalkozni vele. Ilyenkor fel szoktak
állítani különféle vizsgáló bizottságokat. De nem mindegy, hogy ki állítja fel
őket, és kik annak a tagjai. Gyakori eset, hogy tagjai teológusok,
pszichológusok és pszichiáterek. De kérdés, hogy ők-e a legalkalmasabbak arra,
hogy Isten beavatkozását megítéljék. René Laurentin, a neves mariológus, a
magánkinyilatkoztatások Vatikán által is foglalkoztatott szakértője azt
tanácsolta egy bíborosnak, hogy válasszon ki olyanokat, akik nem könyvtudósok,
hanem rendelkeznek lelki tapasztalatokkal. Nevezzen ki szentéletű
gyóntatóatyákat, szemináriumok vezetőit, novíciusmagisztereket, exorcistákat. Ezen
a területen döntő fontosságú, hogy a bíráló, a magánkinyilatkoztatást megítélő
rendelkezzék ilyen tapasztalatokkal, tehát rokonlélek legyen. Természetesen nem
árt 1-2 teológust is kinevezni ilyen bizottságba, aki megvizsgálja, hogy
nincs-e teológiai tévedésről szó, vagy tudóst, aki a tények természetét ismeri,
de nekik is rendelkezniük kell egy bizonyos lelki érzékenységgel. Ezt az
ésszerű javaslatot sajnos alig követik az illetékesek. Ritkán neveznek ki olyan
vizsgálókat, akik lelki dolgokban jártasak lennének.
Pozitív nyilatkozat esetén, ha zarándokhelyről van szó, először
tehát a kultuszt ismeri el az Egyház, vagyis engedélyezi oda zarándoklatok
vezetését. Az olyan elismerés, mint ami pl. Lourdes esetében történt,
viszonylag ritka. Ha el is ismer az Egyház magánkinyilatkoztatásokat, velük
kapcsolatban általában emberi szavahihetőségről beszél. Az illetékes püspök
megbízásából, két héttel az utolsó jelenés után, elkezdődtek a jelenések
hitelességére vonatkozó hivatalos vizsgálatok, amelyek közel 4 évig tartottak.
Ezek befejeztével a tarbes-i püspök pásztorlevélben nyilatkozott, 1862. január
18-án. „Megállapítjuk, hogy a Szeplőtelen Istenanya Bernadette Soubirous-nak
1858. február 11-én és az azt követő napokon, összesen 18-szor, Lourdes-ban, a
massabielle-i grottánál megjelent, és hogy ezek a jelenések valódiak, és a
hívők ezt igazoltnak tekinthetik...”
Az egyes személyeknek adott magánkinyilatkoztatások
megvizsgálásánál, ha a személy még él, kérdéseket intézhetnek hozzá a homályos,
félreérthető helyekkel kapcsolatban. Tehát egy párbeszéd kezdődik, megindul a
tisztázás, a megkülönböztetés folyamata. Ennek függvényében a korábbi óvatosságra
intő nyilatkozattal ellentétben nyilatkozhat a bizottság vagy megbízott személy
akár pozitív módon is. Már meghalt személy esetén nehezebb a helyzet. Ott
hosszabb lehet a kivizsgálási idő.
A magánkinyilatkoztatások megvizsgálása, megkülönböztetése
Ha a hivatalos Egyház nem vizsgál meg minden
magánkinyilatkoztatást, akkor a hívek rákényszerülhetnek arra, hogy maguk végezzenek
vizsgálatokat, maguk különböztessék meg az igazit a hamistól.
Hogyan végezzük a megkülönböztetést? Egy hasonlat segíthet.
Kémikusok tudják, hogy a vegytisztaság relatív fogalom. Elemek általában nem
vegytisztán vannak jelen a természetben, és 100 %-ig vegytiszta elem nem is
létezik. Hogy ilyeneket nyerjenek különféle műveleteket hajtanak végre olyan
vegyületeken, amikben a kívánt elem nagyobb százalékban megvan, hogy kinyerjék
belőle azt. Pl. ahhoz, hogy tiszta alkoholt állítson elő az ember, újra meg
újra el kell végezni a desztillálás műveletét, ahhoz hogy 96 %-os „tiszta”
alkoholt nyerjünk. Még az ennél nagyobb tisztaságú elemeknél vagy vegyületeknél
is azon mérik a kémikusok a tisztaságot, hogy a 99,9 % után hány 9-es
található.
Valami hasonló érvényes Istenre is. „Vegytiszta” formában Isten
nem fordul elő világunkban. Senki sem mondhatja el, Jézuson kívül, hogy „aki
engem lát, látja az Atyát”, vagy „aki engem hallgat, az Őt hallgatja”, vagy
„amit én mondok, azt az Atya mondja”. Ha valaki ilyent mond, abból mindig gyököt
kell vonni. Ha valaki így nyilatkozik: „ezt mondja az Úr”, vagy „ezt üzeni a
Szűzanya”, az illető, vagy vakbuzgó követői lehet, hogy ezt így tartják, de az
egyáltalán nem biztos, hogy így is van. Biztos, hogy nincs így. Minden emberi
közvetítésbe hiba csúszhat.
Aranyat lehet aranyércből is nyerni, de másból is. Megpróbálták
például elégetett szőlővesszők hamujából is kinyerni. Elgondolhatjuk, milyen
hatásfokkal. (A középkori alkimisták egyéb próbálkozásait nem is részletezem,
hogy mi-mindenből próbáltak aranyat kinyerni.)
Mielőtt egy magánkinyilatkoztatással elkezdenénk foglalkozni,
előbb legalább arra az előzetes bizonyosságra kell eljutnunk, hogy a vele való
foglalkozástól nagyobb %-ban mit várhatunk. Nagy valószínűséggel Isten szól az
illető személyen keresztül, és szavába belekeverednek emberi vagy alvilági
hangok, értelmezések, torzítások is, vagy csak olyan valószínűséggel van szó
abban isteni elemekről, mint amilyen mértékben arany van a szőlővenyige
hamujában.
Hogy a magánkinyilatkoztatásoknak milyen szerepet szánunk és
engedünk egyéni életünkben és közösségi életünkben, az egyéni ill. közösségi
döntések kérdése. A döntéseinket jól elő kell készítenünk, helyesen kell
meghoznunk, végrehajtanunk, nem kihagyva a kellő gyakorisággal, módon, megfelelő
szempontok alapján való ellenőrzéseket sem. Az ilyen döntések meghozatalát
segítheti ez a tisztázó dolgozat, de a döntéseket mindenkinek magának kell
meghoznia.
A megkülönböztetés a gyakorlatban bizonyos eljárások
véghezvitelét, bizonyos szabályok alkalmazását, megkülönböztetési receptek
használatát jelenti. Ahogy pl. a háztartásban és az iparban a tisztításnak
vannak technológiái, elvégzendő műveletei, azok egymásutánjai, úgy a szellemek
megkülönböztetésének is. Van ezek közül néhány alapművelet, amit egy ilyen
dolgozatban is át lehet adni, meg lehet fogalmazni, de a többsége ezeknek
meghaladja egy ilyen dolgozat kereteit. Főzni úgy tanul az ember, hogy megtanul
néhány alapfogást és később ezeket variálja, ill. szakácskönyvet vesz, és végigpróbál
recepteket, ill. összeállít saját maga számára is receptgyűjteményeket.
René Laurentin a következő alapszabályt adja. Gondolatait nem
szószerint, hanem tartalmilag és továbbgondolva idézem.[10]
Amikor az Egyház jelenésekkel, karizmákkal, csodákkal,
magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban nyilatkozik, akkor sohasem dogmatikai
jellegű kijelentéseket tesz. Nyilatkozata nagyon visszafogott. Meghagyja a
hívők szabadságát, hogy ezeket elfogadják vagy elutasítsák. Természetesen, ha
egy püspök, egy bíboros, vagy valamelyik vatikáni hivatal vagy általuk
kinevezett bizottság nyilatkozik, arra érdemes odafigyelni, ahogyan odafigyel
az ember a civil életben is szakemberek nyilatkozataira. De az ilyen jellegű
egyházi megnyilatkozások olyanok, mint a tudományos életben a hipotézisek,
amelyek azt mondják: „a rendelkezésünkre álló adatok alapján ez most így és így
látszik”, „ez a bizottság ezt meg ezt mérlegelte, ennek alapján ezt lehet
mondani”. Történhetnek téves megítélések is. Nem egyszer volt már, hogy egy-egy
ember írásai, magánkinyilatkoztatásai indexre kerültek, amíg volt index, tilos
volt őket olvasni, később pedig szentté avatták az illetőt. Vagy Jeanne d’
Arc-ot egyházi bíróság egyenesen mint eretneket ítélte halálra, később pedig az
Egyház szentté avatta. Azért is ritkák a pozitív jellegű megítélések, mert ha
ilyen módon nyilatkozna az egyházi tekintély egy látnokkal kapcsolatban, akkor
kockáztatná azt is, hogy kiáll valaki mellett, aki holnap esetleg letér a
helyes útról, erkölcsileg kifogásolható cselekedeteket visz végbe és belekever
olyan dolgokat is az isteni üzenetbe, amik már nem Istentől származnak.
A gyakorlati megkülönböztetési szabályokat lehet kérdés
formájában fogalmazni, és a megkülönböztetés ezekre a kérdésekre adott válasz
formájában történik.
1. A
szóban forgó jelenések, üzenetek, karizmák összhangban vannak-e a Szentírással,
a dogmákkal és az erkölcsi törvényekkel?
2. A
látnok, a karizma hordozója szavahihető személy-e, műveltsége, képzettsége
alapján feltételezhetők-e róla ilyen tartalmú ismeretek összeállítása, ilyen
magánkinyilatkoztatások „gyártása”, vagy felülmúlja az illető képességeit? A
szavahihetőség több részkérdésre bontható:
őszinte vagy hazudós?
önzetlen vagy haszonleső?
pszichésen egészséges vagy beteg?
tiszta vagy zavaros?
mély vagy felszínes?
következetes vagy következetlen?
rendezett-e a családi élete?
3. Vannak-e
meggyőző, a szokásostól eltérő, természetfeletti jelek?
pl. jelek a napban,
holdban, csillagokban
illatjelenségek, vagy
forrásfakadás, olajkiválás, stigmák
Ezek olyanok, amik sok
embert meggyőzhetnek.
4.
Mik, milyenek a gyümölcsök? „Gyümölcseikről ismeritek fel őket… minden jó fa jó
gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz
gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt.” (Mt 7,16-18)
Ennél részletesebb megkülönböztetési szabályokat a „Szellemek
megkülönböztetése” c. könyvemben hozok, amely elektronikus formában
hozzáférhető, a Pázmány Péter elektronikus könyvtárban olvasható.
http://www.communio.hu/ppek/k152.htm
